Itt a piros, hol a piros? Így ment szakmányban az átverés a pécsi vásártéren

Balekok már évszázada is akadtak, nincs új a Nap alatt. Bár csak keveseknek hiányzik, de örökre nem írhatjuk le az „Itt a piros, hol a piros?" nevű „sportszerűtlen" szerencsejátékot sem. Ami a '980-as évek végén még fénykorát élte a pécsi vásártéren is. Egyesek fogadtak, természetesen ráfizettek, mert csaláson alapult a dolog.

A siker esélye a csőbe húzott alanyok esetében pontosan nullának számított, mégis akadtak nyerni vágyó vesztesek. A rendőrök hiába razziáztak, arra is akadt védekező módszere minden simlisnek.

A rendszer majdnem ősrégi, mégis visszatérően akadtak áldozatai. Az átverés szinte primitív, de azért a kézügyesség nélkülözhetetlen hozzá. Olyan, mint a bűvészet. Ott is csalnak, csak az nem kerül olyan sokba a nézőknek.

Egyes feljegyzések szerint a vásárterek, más nagy forgalmú placcok állandó, ha nem is
folyamatos fellépői voltak a „lehúzás" mesterei. Pécsett sem lehetett ez másképpen, a
rendszerváltás hajnalán.

A „beruházás" elég olcsó mulatságnak számított a tilosban járóknak. Két üres banános doboz volt a pult. Az egyik felállítva, a másik keresztbe rátéve. Egy posztót ráterítve, már készen is állt a „munkaasztal". Három gyufásdoboz belső része nélkülözhetetlennek számított.

Azok fenekére ragasztószalaggal, keresztben rátettek egy-egy tízforintost, hogy legyen kis súlya, tartása. Egy piros kis szivacsgolyó adta meg a lényeget. Azt rendre a benzinkutak ablakmosó eszközeiből csenték el az ügyeskedők. Azért onnan, mert idővel a víztől, mosószertől kissé megkeményedett, akadt némi tartása.

Ha ezek a kellékek előkerültek, jöhetett a mutatvány, három főszereplővel, akik bűntársakként működtek együtt. A „húzó" legügyesebbként keverte a dobozokat, néha megbillentve valamelyiket, így alá lehetett látni. A két „becsapó" meg kedvet kerített a játékhoz, min alakalmi nyertes. A „kézi varázsló" vitt el 40%-ot, a két másiknak jutott 30-30 a könnyen jött „léből".

A trükk lényege, hogy amikor valaki pénzt tett, a „húzó" kijelentette, ő már nem nyúl hozzá az álláshoz. Ha mégis arra fogadott a szerencsétlen, ahol a golyó bujkált, akkor érkezett az utolsó kérdés.

„Biztos, hogy erre tesz?". Újjal rámutatott, mire a „madár" azt felelte, hogy
igen. De akkor még egy kicsit tolt rajta a bennfentes. Ha sokat gyakorolt előtte, akkor a
skatulya sarkából úgy tudta kiforgatni a piros szivacsot, hogy az a hüvelykujja, illetve a
középső ujja első és második ujjperce közé lapult, a mutatóujjal meg látványosan hadonászott, félrevezetően módon.

Természetesen, ez háromból nulla esélyt adott. A vesztes felkapta az általa helyesnek vélt dobozkát, majd mérgesen visszatette. Erre a stikliző elrakta a tétet, majd
ügyesen felcsapta valamelyik másik gyufásdobozt, miközben a szivacsot elengedte. A siker számára kockázatmentesen biztosnak számított.

Természetesen, az elején, beetetésképpen néha hagyták nyerni a megkopasztás előtt álló alanyt is. De aztán neki kamatostól kellett megfizetnie a hiszékenységéért. Mindezt egy korabeli szakmabeli mesélte el, de nem utólag sem vágyott a nyilvánosságra.

Pucz Péter