Cselinácz Marko: Másoknak örömet szerezni a zenével: ezért tanulok, gyakorolok, ez éltet…

Tény, hogy sok tehetséges zenészfiatal él Baranyában és Mohácson is. De olyan, aki közülük születése óta nem lát, csak egy. Mégis, a zene szeretete, az abszolút hallás képessége és a vágy, hogy minél többféle zenével és minél magasabb színvonalon örvendeztesse meg a közönséget, bizonyos szempontból a többiek fölé emeli a tangóharmonikán játszó, tizennyolc éves mohácsi Cselinácz Markot.

- A muzsika szeretete egész kisgyerekkoromban kezdődött: akkor még mindegy, mi szólt körülöttem, egyedül az volt a fontos: zene legyen. Mindenevő voltam, s persze, ahogy nőni, fejlődni kezdtem, egyre inkább szűkült a kör, s fordultam lassacskán a valódi, értékes zenék felé - meséli a kezdetekről Marko. - Az oviban az elsők között kezdtem hangokat előcsalni a melodikából (ez egy kisgyerekeknek készült hangszer), majd furulyáztam, zongoráztam és a dobot is kipróbáltam. S persze már akkor a tangóharmonika volt az egyik első számú kedvenc, de ilyen hangszernek azért nem olyan egyszerű a közelébe kerülni. Mígnem a budapesti iskolában az egyik kedves tanárom, Erzsike néni valahonnan kerített egy ilyen instrumentumot, persze csak kölcsönbe. Lélegzetvisszafojtva „bújtam bele", kezdtem el ismerkedni vele, keresni a billentyűket, lefogni a hangokat... Egy óra sem telt el, s én már tudtam: ez az, ezt kerestem, nekem tangóharmonikán „kell" játszanom!... De, mivel a harmonika elég bonyolult hangszer, a többség inkább lebeszélni próbált. Egyetlen ember akadt, aki biztatott, aki mellém állt: a nemrég tragikusan fiatalon elhunyt ifj. Peti Kovács István tangóharmonikaművész, aki azt mondta: gyere, próbáljuk meg. És megpróbáltuk. Közbenjárására a Schneider Művészeti Iskolába kezdtem járni, igaz, hivatalosan nem növendékként, hanem szakkörös hallgatóként. Hetente egyszer, péntekenként próbáltunk. Mivel én nem látok, egészen más metódust kellett kialakítania a tanáromnak, mint a többi tanítvánnyal: persze, tanultam szolfézst is, de a zenei hangokkal és a zeneelmélettel való ismerkedés nálam kizárólag hallás útján történik. Amikor megtanultunk egy-egy dallamot vagy dalt, darabot, Pista bácsi először az egészet játszotta el, s ezt aztán szakaszoltuk, elemeire bontottuk: majd újra játszani kezdte az egészet, lassan, hangról hangra. Fokozatosan én is bekapcsolódtam: igen, így tanultam meg a dalokat. Tőle sajátítottam el azt is, hogy a szerb, sokac, balkáni zenét miként kell délszlávosan játszani - igen, ő mondta így: „délszlávosan". Ennek egyik ismertetőjegye a trillerezés, vagyis cifrázás, ami ebben a műfajban elengedhetetlen. Sokat, nagyon sokat kaptam és tanultam ifj. Peti Kovács Istvántól. Igen, ő indított el a zenei pályán... Jelenleg nincs tanárom, egyedül gyakorolok és tanulom meg az új darabokat, s ehhez mára már kialakítottam a magam módszertanát.

- Mi az, ami elsősorban megragad a délszláv zenében?
- A sokfélesége, a páratlan dallamvilág, a hihetetlen sokszínűség, az ottani zenei kultúrák, hagyományok egyedisége és persze hatása egymásra, vagyis az a komplex zenei világ, ami mindebből az évszázadok során létrejött, s ami szerencsére ma is tovább él.

- Idővel jöttek az első versenyek, tehetségkutatók is...
- Jöttek. 2010-ben Pakson rendezték meg az országos harmonikafesztivált, ahol szerb és bolgár zenét játszottam, s ahol a felnőttek között lettem második. Eredetileg a 15 évesek kategóriájában indultam, de amikor a zsűri meghallott, félbeszakította a játékomat, s indítványozta: akkora a szintkülönbség a kortársaimhoz képest, hogy szerencsésebb volna, ha a felnőttek közt méretném meg magam...

- Két éve, Busójáráskor szintén kategóriagyőztes lettél az itt megrendezett országos népzenei tehetségkutató versenyen. A honi népzenei élet egyik ikonikus alakja, Sebő Ferenc zsűrielnök állva tapsolta meg a produkciódat...
- Igen, és ez számomra felért egy különdíjjal.

- Két éve, hogy a tehetséges fiatal, mohácsi tamburásokból alakult zenekar, a Poklade is tagjává fogadott.
- Igen, jól esett, hogy hívtak. Pár éve már volt egy cd-re való hanganyagom, ez jutott el hozzájuk, s ennek hallatán döntöttek úgy: színesítse tangóharmonika is a zenekari hangzást. Sokat kaptam és kapok, s persze tanulok is tőlük, a közös muzsikálás barátivá formálta a velük való kapcsolatom. A fiúk közül külön is meg kell említenem Pávkovics István nevét, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója, s aki komolyan segít elmélyíteni és gyarapítani a zenei ismereteimet, főleg az elmélet terén. És nem szabad kihagynom Versendi Kovács József tanár urat sem, aki szintén figyelemmel követi, segíti a Poklade működését.

- A színpadon, a zenekarban nem csak magadra: másokra is figyelned kell.
- Ez így van rendjén, emellett azt tartom: fontos, hogy elismerjük egymás képességeit, erényeit, kvalitásait. Soha nem szabad, hogy zenészként féltékenyek, netán irigyek legyünk egymásra.

- Szépen énekelsz, de valamiért csak ritkán hallhatunk...
- Jól esik, ha ezt hallom, de ahhoz, hogy egy-egy fellépésen rászánjam magam erre, ahhoz kell valamiféle hangulat. Ha színpadon vagyunk, a műsor adott, ha úgy alakul, az éneket is beleszőjük a többiekkel a zenei előadásba. Az éneklés nálam magától jön, nem képezem magam, igaz, azért figyelem, hallgatom azokat, akik szerintem kiválóságai e műfajnak: például a neves szerb énekest, Šaban Saulićot.

- Van valami hobbid, szenvedélyed a zenén kívül?
- Van, igen. Nagyon szeretek úszni. Jól esik a mozgás, az elmerülés ebben az őselemben... A pesti iskolában szerencsére erre is van lehetőség. Egyébként régebben úszóversenyeken is elindultam - nem is eredménytelenül...

- Kanyarodjunk vissza a zenére: e pillanatban hangszerre gyűjtesz.
- Igen, mert a meglévő harmonikát „kinőttem", a jobb kezemnél már bővített klaviatúrára volna szükségem. Egy igazán komoly, minőségi darab azonban egymillió forintnál kezdődik: anyukám egyedül nevel hármunkat, a család ekkora kiadást nem engedhet meg magának.

- Szerencsére vannak, akik segítenek: a közelmúltban például, számos, neves itteni fellépővel jótékonysági koncert zajlott a Duna Irodaházban, óriási sikerrel, telt házzal, annak érdekében, hogy összejöjjön a hangszerre való.
- Igen, és nagy-nagy köszönettel tartozom mindenkinek, aki segíteni igyekszik, Szalainé Kővári Magdika néninek, az ötletgazdának, Sztepanov Szlobodánnénak és mindenkinek, aki valamilyen módon segít és támogat. Hála az önzetlenségüknek, úgy tudom, a hangszervásárláshoz szükséges pénz fele nagyjából már megvan. Nagyon nagyon erőt ad nekem, hogy ilyen sokan kísérik figyelemmel a pályámat, s hogy ennyien biztatnak, segítenek - immár anyagilag is. Köszönöm, szívből köszönöm mindenkinek.

- Aki ott volt e koncerten, hallhatta: egyre inkább tágítod a határokat, a délszláv dallamok mellett szívesen veszel fel a repertoárodba sok minden egyebet is...
- Egyre inkább érdekel a jazz, de sanzonokat, operettslágereket ugyancsak igyekszem megtanulni. Ott, az irodaházban orosz, francia és román darabokat szintén játszottam. És persze balkáni muzsikát, minden mennyiségben. Utóbbit tangóharmonikán elsajátítani azért is nagy kihívás, mert az ottani dalokat nem billentyűs, hanem gombos tangóharmonikára írták: ez a nagy „feladat", ennek megtanulása, hogy más típusú hangszeren szólaltassuk meg e kivételes muzsikát.

- Mindenképpen zenészpályában gondolkodsz?
- Nehéz kérdés: ez még nem dőlt el... Zenélni mindenképpen fogok és a zenei ismereteimet is bővíteni igyekszem, ahol és amikor csak lehet. Az igazi álmom az, hogy felsőfokú zenei tanulmányokat is folytathassak. Azt akarom elérni, hogy az emberek, a zeneszerető közönség ne csupán úgy tekintsenek a tangóharmonikára, hogy azon csak vagy elsősorban délszláv zenét lehet játszani - azt szeretném, ha a játékomat (is) hallva tudatosulna bennük: e hangszer bármilyen zene, bármilyen műfaj megszólaltatására alkalmas. Én soha nem elsősorban a magam kedvéért játszom, hanem azért, hogy mások, a közönség örüljön, ha e muzsikát meghallja. Igen, ezért gyakorolok, tanulok, ez éltet. Aki igyekszik, bármit megtanulhat és előadhat a tangóharmonikán. Hát, én igyekezni fogok...

Képünkön: trióban zenésztársaival, barátaival - Marko mellett (középen) Balog Tamás „Cérna" basszprímtambura és Bischof Dávid bőgő.

Ádám Miklós