Aranypántok a mohácsi sétautcán: tábla őrzi Kovács József Hontalan emlékét

„Vallom és vállalom, hogy rajtam két aranypánt van: az egyik a magyar kultúra, a másik a cigányságom. Egyikről sem óhajtok lemondani" - olvasható Kovács József Hontalan talán két legismertebb mondata a vasárnap felavatott emléktábláján. A mohácsi költő halálának ötödik évfordulójára állítottak méltó emléket a barátai, tisztelői és a városa. 

Nem is tudom hirtelen, mikor gyűltek össze legutóbb ilyen sokan egy városi rendezvény alkalmából Mohácson, mint vasárnap kora délután, amikor is Kovács József Hontalan emléktábláját avatták a Korona étterem sarkán.

Ott voltak az egykori barátok közül sokan, zenészek és más művészek, „helyi és országos elöljárók", tisztelők, s olyan irodalombarátok, akik lehet, hogy nem is ismerték személyesen a költőt, azonban az emléktáblájára vésett két sort kívülről fújják. „Vallom és vállalom, hogy rajtam két aranypánt van: az egyik a magyar kultúra, a másik a cigányságom. Egyikről sem óhajtok lemondani."

Megható volt látni és átélni az ünnepségen, hogy az alkotó más verseit is többen fejből tudták, s az előadóművésszel együtt szavalták.

„Felmondjuk sok szép versedet" - ugye, Kedves Barátom?

Pályatársak, művészek, a város vezetői idézték meg a költő alakját, - fogalmazzunk így - megosztó személyiségét, akiről szinte minden mohácsinak van egy története.

Nekem pedig egyenesen rengeteg.

Szóval, csak álltunk ott, néztük az ismerős arcokat, aztán a táblát. Egy, csak egy valaki hiányzott, a költő maga, ámbár talán mégis ott volt.

Egy pillanatra legalábbis látni véltem, ahogy jellegzetes fekete ballonkabátjában, lobogó piros sáljában és fekete kalapjában befordul - ahogy ő nevezte - a „sétautca" sarkán, majd odalép hozzám, s a fülébe súgom a mástól lopott mondatot, amit az anyagi és szerelmi gyötrelmek kapcsán vigasz gyanánt gyakran mondtam neki:

- Magyar költő élve élhetetlen, halva halhatatlan - mire ő, ahogy szokta, azonnal rávágta:
- Pláne, ha cigány!

- A zsidók utcájában nőttem fel Mohácson, svábokkal, sokacokkal. Szegénységben, de tisztességben. Segítettük egymást. Itt a városban az ihlet a közös, mondta egyszer, s ez így, utólag talán még inkább értelmet nyer.

Meg ezek a sorai is:

a nagyságot is
vállalni kell
gőgös felebarátaim
szolga-póz
helyett
egyenes tartású alkotást
a remekmű ragyogását
fizetség s díjak nélküli
sorsot"

Meg ezek is:

„egybecsomózva
gyönyörű sorsommal
magam vagyok
eleitől fogva

negyven körüli
kelet-európai férfi
lyukas csizmában
szerelmi priusszal

nincsen semmim
hiányodon kívül
súlytalanság állapotában
cidriző ország

élek ahol élek
röhejes putriban
klassz csövekben
tré menedékhelyen
hát ez vagyok én
és ez a hazám
az ám
József Attila.

Hát így.

Aztán vége is lett. Hazafelé, elmélázva még belehallgattam egy-két olyan beszélgetésbe, ahol arról folyt a diskurzus, milyen jó lenne, ha további, tényleg méltatlanul elfeledett, elhanyagolt mohácsi művészeknek is emléket állítanának valamilyen formában, kiállítással, táblával, akármivel.

Bizony, vannak még jó páran, akik megérdemelnék.

Máté Balázs