Így utaztunk Amerikába a 19. században

Európából Amerikába ma már néhány óra alatt eljuthatunk, a 19. században azonban nagy kaland és igazi kihívás volt egy tengerentúli út.

A 19. század során az Egyesült Államok egyre inkább elérhető úti céllá vált, így egyre többen döntöttek úgy, hogy ellátogatnak oda, élményeikről pedig sokan beszámolókat is tartottak. Az 1830-as évek előtt a magyar közönség leginkább külföldiektől olvashatott amerikai úti beszámolókat, Bölöni Farkas Sándor 1834-es Utazás Észak-Amerikában című útleírásától kezdve azonban, egyre több magyar utazó amerikai élményeivel ismerkedhettek meg az olvasók.

Az 1800-as évek elején leginkább a felsőbb osztályokhoz tartozók juthattak el Amerikába, hiszen nekik volt erre pénzük és idejük. A Szabadságharc leverése után sok forradalmár kényszerült elhagyni Magyarországot és ment a tengeren túlra (egy rövidebb időre Kossuth Lajos is), közülük többen le is telepedtek Észak-Amerikában. A század második felében Magyarországról főleg gazdasági okok miatt vándoroltak ki az „ígéret földjének" tartott országba. 

A Nagy Kivándorlás alatt (kb. 1870-től az első világháborúig) több mint egy millióan hagyták el az országot és választották az USA-t új lakhelyül. Velük együtt ekkorra már a turisták is megjelentek (köztük női utazók is), sőt olyanok is, akik tanulmányútra vagy hivatalos látogatásra érkeztek.

Az utazási élményt nagyban befolyásolta, hogy pontosan mikor is került sor az utazásra, hiszen a vasút és a gőzhajózás elterjedése a 19. század második felétől jelentősen egyszerűbbé, rövidebbé és gazdaságosabbá tette az Újvilág elérését. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy egy magyar embernek először el kellett jutni egy kikötőbe, ezt követte a transzatlanti hajóút, majd sok esetben egy Amerikán belüli utazás. Az első rész már önmagában tele volt kihívásokkal.

A kikötőbe vezető utat megtehették kezdetben posta- vagy gyorskocsival, később pedig már akár gőzszekérrel is. A Magyarországon található rossz minőségű utak nagyban megnehezítették az utazás első szakaszát. Esős vagy rossz időben, sok út egyszerűen járhatatlan volt, de még megfelelő körülmények között is nagyon lassú volt a haladás. Nyugat Európában jobb volt a helyzet, sőt idővel bizonyos szakaszokat már vonattal, gőzszekérrel is meg lehetett tenni.

Haraszthy Ágoston 1844-ben megjelent Utazás Éjszakamerikában című könyvében így foglalta össze az utazás európai szakaszát: „Ha tehát valaki sebesen kívánna Pestről Londonig utazni, kerülne egész utazása - 6 napot és 12 órát véve fel."

A század második felében jelentősen javult az utak állapota, nőtt a kocsik utasforgalma, maga az utazás is kényelmesebb lett, azonban a legjelentősebb előrelépést a vasút hozta. Magyar utazók először külföldön találkoztak a Bölöni által gőzszekérnek nevezett vasúttal. 

Ezen élményéről így számolt be: „Liverpoolból Manchesterig a gőzszekérrel jöttünk. Az emberi elmének egyik legnagyobb diadalma a gőzszekér. A város végén felültünk a szekérre mintegy 130-an, s ezen utat Manchesterig - amely 30 1/2 angol, vagyis mintegy hét magyar mérföld - egy óra és fél minuta alatt tettük meg. De néha 58 s még 57 minuta alatt is megfutja ezen utat a gőzszekér. Sem madár, sem a legsebesebben vágtató ló ily gyorsasággal nem haladhat. Különös gyönyör nemét érzi az ember, midőn egyik városból csaknem egyszerre a más messze városban teremhet."

Ahogyan láttuk, Haraszthy már használta a vasutat európai útján, ezzel is lerövidítve ezt a szakaszt, ami azonban még így is több napot vett igénybe. Ez az idő nagymértékben lerövidült a hálózat kiszélesedésével és a technika fejlődésével Magyarországon és külföldön. 1889-ben Bánó Jenő (1855-1927), aki elsősorban gazdasági okokból hagyta el Magyarországot és utazott először az Egyesült Államokba, majd Mexikóba, ő már vonattal jutott el Eperjesről Brémáig, ami nagyban lecsökkentette az utazás idejét: „Tehát, mint mondám, Brémát harmincz órai út után minden baj nélkül elértem." (Bánó Jenő, Úti Képek Amerikából (1890).

A legjelentősebb rész maga a transzatlanti átkelés volt. Ezen a területen a legnagyobb fejlődést a gőzhajók megjelenése hozta. A 19. század első felében vitorlás hajók, ún. packet ship-ek szállították az utasokat például Anglia és Amerika között. Nevük egyébként onnan ered, hogy kezdetben leveleket, csomagokat (packet) szállítottak velük.

Ezek a hajók már menetrend szerint közlekedtek, így viszonylag kiszámítható és megbízható átkelést biztosítottak. Ettől még természetesen az út nagy kihívást jelentett: egyrészt a hossza miatt (30-40 napot is igénybe vett), ehhez hozzájárult a félelem a balesetektől, viharoktól, a tengeri betegség. Mindezt tetőzte a sokak által emlegetett unalom, ami főként akkor következett be, ha a hajó szélcsend miatt akár napokig meg sem mozdult.

Bölöni: Utazás Észak-Amerikában című könyvében így számolt be az út viszontagságairól: „Egy hét még szenvedhetőleg telik a tengeren, a hajókázás mesterségén bámulással, az utazók közti ismeretséggel, olvasás és beszélgetéssel, - de ha eljönnek a zivataros idők, midőn egész nap benn kell maradni a Kabinetben, jőn a tengeri betegség is, - s az unalom naponként nő. 

Tekint a szem jobbra és balra is, künn és benn, mind csak a tegnap és tegnapelőtti tárgy, s holnap s holnaputánra sincs semmi más remény! És ha mindezekhez hozzájárul még a szélszünet is, s egész nap egy helyt kell libegni azon vigasztalás nélkül, hogy semmi nem rovódik le a kiszabott munkából, akkor az unalom bágyasztása teljes pontján van."

Bölöni átkelése 1834-ben 39 napot vett igénybe, 1858-ban Nendtvich Károly kémikus professzor, már 12 nap alatt kelt át az óceánon, ami jól mutatja a közlekedés gyors fejlődését ebben az időszakban. A gőzhajók elterjedésével a nagyobb sebesség mellett az is fontos volt, hogy az utazás gyorsasága már nem csak a vitorlát duzzasztó széltől függött és olcsóbbá is vált az átkelést. A század végén átlagosan 10 vagy kevesebb nap alatt már át lehetett kelni az óceánon.

A Kossuth-emigránsok már gőzhajóval érkeztek az Egyesült Államokba törökországi száműzetésükből, 1851-ben. Az 1850-es évektől kezdve egyre inkább elterjedt a gőzhajók használata, az 1870-es évekre pedig már szinte mindenki gőzhajóval utazott.

A század második felében a legfontosabb „utazói" csoportot, a számuk miatt is, a kivándorlók alkották. Nekik az utazás komoly nehézséget okozott: bár a jegyek olcsóbbak voltak, sokszor nagy terhet jelentett a kifizetése, hosszabb időre kellett elszakadniuk családjuktól, ezt tetőzte az angol nyelv és az Egyesült Államok ismeretének hiánya.

Forrás: National Geographic - Fotó: amhistory.si.edu