Mohácsi mezben érte utol a végzet a pécsi focistát, Kis Dzsukit, azaz Kocsis Istvánt

Ha a szerencse fia lett volna, akkor a válogatottságig is eljuthatott volna Kocsis István, a „Kis Dzsuki", ahogyan az öltözők környékén ismerik. De egy súlyos sérülés keresztülhúzta a terveit, még 1995-ben, a Mohácsi TE színeiben. A középpályás akkor nagyon haragudott arra a focistára, aki a lábtörést okozta neki, de évekkel később tisztázták a tragikus eset részleteit. A legnagyobb sikereit a Pécsi MSC-ben érte el, hihetetlen, de a Stadion utcában ma is sokan szólítják meg, ha kilátogat egy-egy meccsre. A titka egyszerű: nem bonyolította agyon a játékot, ám megállás nélkül robogott a gyepen. 

- Szentlőrinci gyerekként, még 17 sem voltam, amikor felkerültem Pécsett, a nagyok mellé - idézte fel megérkezését a felnőttek közé Kocsis István. - Komolyan mondom, csendben meghúztam magam az öltözőben, szinte még csókolommal sem mertem köszönni az idősebb Dárdai Pálnak. Erre odajött hozzám Bodnár László, a kapus, aki rám szólt, hogy itt nincs magázódás, csak tegeződés. Aztán megkérdezte: érted, „Kis Dzsuki"? Fogalmam sem volt, mit mondotta végén. Aztán utána néztem, a volt pécsi, majd honvédos válogatott Kocsis Istvánt hívták „Dzsukinak" a társai. Először nem tetszett, de hamar elterjedt a dolog, kár lett volna harcolni ellene. Ma már megszoktam, a névrokonom sem volt akárki, egy világbajnoki résztvevő, még '978-ból.

A keresztelésen hamar túlestünk.Akadt, aki meg azt hitte, Kocsis Ernő fia vagyok, ő szintén legendás alakja volt a Pécsi Dózsának, utána meg vendéglős. Én meg kapkodtam a fejemet a sok „rokon" miatt.

- Azért 1991-től már komoly feladatokat is kapott, lassan alapemberré nőtte ki magát.

- Pécsett abban az érában már volt ezüstérmes csapat, meg a kupát is megnyerték az elődök. Ezek után nem csoda, ha tele volt a stadion. A hangulat örökké emlékezetes maradt. Engem megkedveltek, mert sokat futottam le-fel, meg nem álltam. Azt mondák, a szélen húzzam meg a labdát, aztán adjam középre, a többivel ne foglalkozzak. A kiszolgálásban számítottam sikeresebbnek, csak 3 gólt értem el az élvonalban.

- Jól ment a sora, mégis Győrbe igazolt.

- Verebes József hívott, annak nem tudtam ellenállni. Jó volt a csapat összetétele, mégsem jöttek az eredmények. A Mesternek mennie kellett, érkezett helyette Hannich Péter, aki marasztalt, de biztos helyet nem ígérhetett. Ezért inkább visszatértem Baranyába, az NB II-es Mohácsi TE mezét húztam fel. Kiválóan ment a játék, ám 1995-ben lecsapott rám a végzet. Dunaújvárosban szárkapocscsonttörést szenvedtem. Éppen akkor, amikor ismét hívott a PMSC. Kiválóan ment a játék a Duna partján, lelkileg is felpörögtem, erre majdnem mindennek vége lett. Másfél évet hagytam ki. Azért a lábam teljesen helyrejött, azt fontos hangsúlyoznom.

- Onnan már nem vezetett visszaút a legjobbak közé?

- Fantasztikusan gyors a felejtési sebesség. Előléptek helyettem mások, nekem maradt Beremend, aztán az osztrák alsóbb osztályok. Meg az elszalasztott álmok. Pedig Verebes azt mondta, egyszer még a válogatottba is meg akart hívni, de lemondott rólam, mivel azzal felverte volna az áramat, miközben csábított Győrbe. Az olimpiai válogatottban, 1991-ben bemutatkozhattam, azt a mezt örökre eltettem. Több volt ebben, de már megbékéltem a dologgal. Másnak még ennyi sem jutott, ezzel vigasztalom magamat.
 

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva