Bár a PMSC-vel kupadöntőt játszott Lingl István, a mohácsi időszakot őrzi legszebb emlékei között

Játszott az első osztályban Pécsett és Kaposváron is, ám mégis a mohácsi időszakot őrzi a legszebb emlékei között Lingl István. Az egykori kiváló labdarúgó lapunknak nyilatkozva elmondta, a negyven éve kiharcolt másodosztályú tagság idején hatalma fociláz uralkodott a Duna-parti városban, mindenhol nagy szeretettel fogadták a játékosokat. Az egykori csatárral a régi szép időkről és a jelenről is beszélgettünk.

- Hogyan indult a labdarúgó pályafutása?

- Gyerekként Pécsett, a Tüzér utcai salakos pályán fociztam - kezdte Lingl István. - Apám vitt le a csapathoz, és milyen jól tette! Hiszen később olyan remek futballistákkal játszhattam együtt, mint Rapp Imre vagy éppen Móritz Sándor, akiktől rengeteget tanulhattam. A tartalékjátékosok együtt utazhattak a nagycsapat tagjaival, ez gyerekfejjel hatalmas élmény volt, a társaimmal együtt felnéztünk ezekre a focistákra.

- A pécsi csapattól hova vezetett az útja?

- A katonasághoz, ahol 1974-ig szolgáltam. Persze, ezekben az években sem szakadtam el a focitól, majd a leszerelés után a Komlói Bányászhoz igazoltam. Az ott töltött idő elsősorban azért emlékezetes a számomra, mert Lantos Misi bácsi, az Aranycsapat játékosa volt az edző. Megmondom őszintén, főleg miatta mentem oda.

- Ki ne akarna egy legendával együtt dolgozni?

- Az Aranycsapat tagjaira akkoriban a társaimmal úgy néztünk, mint az istenekre. Az szinte alap volt, hogy mindenki kívülről fújta az összeállítást. Komló után újra Pécsre igazoltam, majd következett a mohácsi időszak.

- A mohácsi NB II.-es tagság kiharcolásának nemrég volt a 40. évfordulója.

- Igen, tartottunk is egy remek összejövetelt ennek apropóján. Mohácsra szerződni életem legjobb döntése volt. Kiváló csapatok ellen játszottunk, ezért is lehetünk büszkék arra, hogy feljutottunk a másodosztályba 1979-ben. Hatalmas lelkesedés volt akkoriban a városban, rendre 3-4000 ember előtt léptünk pályára. Óriási élményt jelentett, nehéz ezt szavakba önteni.

- Sztárok voltak akkoriban a mohácsi labdarúgók?

- Nem biztos, hogy ez a helyes kifejezés. Mindenesetre akárhova mentünk, hatalmas szeretettel fogadtak minket. Olyan volt ez a közösség, mint egy nagy család. Egy újabb pécsi kitérő után vissza is tértem a városba, és jelenleg is Mohácson élek.

- Mit említene legnagyobb sikereként?

- Eredmény szempontjából az 1978-as Magyar Népköztársaság-kupa döntőjét, ahova a PMSC-vel jutottam el. A legjobb négy csapat egymás ellen játszott a Népstadionban. Mi a Vasassal kezdtünk, nyertünk 3-2-re hosszabbítás után. A Fradi az Újpesti Dózsán át jutott a döntőbe, ahol sajnos alulmaradtunk 4-2-re. Ennek ellenére ez egy szép emlék, hiszen nem minden nap jut el az ember a kupadöntőbe. Említhetem még a másodosztályú válogatottat, amelynek mezében több alkalommal is pályára léphettem. Persze, a Moháccsal elért eredményekre is büszke vagyok, nemcsak a másodosztályú tagságra, hanem például arra, hogy a Videotont sikerült búcsúztatnunk a kupából.

- Labdarúgóként a foci mellett mással is foglalkozott?

- Egy sörözőt üzemeltettünk közösen a feleségemmel Bólyban nagyjából tíz éven keresztül. A focikarrier után egy barátom benzinkútján dolgoztam, jelenleg pedig már mint nyugdíjas, a folyami határátkelőnél foglalkoztatnak. Amíg bírom, szeretnék tevékeny maradni.

- Manapság követi a futballeseményeket?

- Hogyne! A tévében gyakorlatilag minden meccset megnézek, legyen az a spanyol bajnokság vagy a magyar másodosztály. A mohácsiak eredményeit is figyelemmel kísérem, bár mérkőzésekre viszonylag ritkán járok. A pályára viszont rendszeresen kimegyek, Megyeri Karcsi, Hámori Peti és Brecska Laci barátaimmal nagyjából havonta összejövünk ott, főzünk és beszélgetünk egy jót - a régi szép időkről is.

Palotás Péter - Fotó: Dittrich Éva