Versendi Kovács József: Alázat nélkül zenélni csak hangszeres játék, nem igazi muzsika

Idén negyven éve, hogy zenészként keresi kenyerét Mohács egyik legkiválóbb tamburása, Versendi Kovács József. A néhány éve munkásságával „A népművészet mestere" címet is kiérdemlő, a város hírnevét hazánk és Európa számos országában egyaránt öregbítő művész kiemelt figyelmet fordít arra is, hogy tanítványainak átadja tudását, azt a szellemiséget, amelyet részint otthonról hozott magával, részint pedig e nagy múltú, sokszínű kultúrájú városban szívott magába.

- „Kéz- és lábtörést!" - szokták kívánni a fellépésre igyekvő színészeknek, művészeknek, de azoknak is, akik valamilyen fontos próbatétel vagy vizsga, megméretés előtt állnak. A lábtörés Önnél szó szerint megvolt.

- Meg, még tizenévesen. Akkor történt, hogy csakugyan ilyen baleset ért, s hogy a szüleim valahogy elviselhetőbbé tegyék számomra a többhetes, tétlenségre kényszerítő otthoni gyógyulást, kölcsönkérték a szomszédunk mandolinját, hogy próbáljak meg azon játszani, e hangszerből hangokat, dallamokat előcsalogatni, míg begipszelt lábbal fekszem. Megpróbáltam. És egyre inkább kedvemre volt e zenélés. Persze, nem csoda: édesapám és több rokonom is ezzel kereste a kenyerét. Ott, Versenden számos, többgenerációs cigány zenészcsalád élt akkoriban. Ismertem valamennyit, részint a közelükben, mellettük nőttem fel, s persze játszani is számtalanszor hallottam őket. Aki fogékony volt az ilyesmire, sok mindent elleshetett, eltanulhatott e kiváló muzsikusoktól, köztük természetesen az édesapámtól is. Hát, én igyekeztem nyitott szemmel és füllel járni közöttük.

- Soha nem vetődött fel, hogy esetleg mással foglalkozna, mást tanulna, s nem zenét?

- Soha. Nézze, én apró gyermekkorom óta a zene világában nőttem fel. Rengeteg féle muzsikát hallottam, hiszen a cigányok többsége már akkor is mindent játszott. Mindent, hiszen többségük vendéglátóhelyeken szórakoztatta a közönséget, s e helyeken valóban valamennyi műfajt, irányzatot ismerni kellett és természetesen játszani is: a nótáktól a keringőig, az operettől a klasszikusokig, a magyar népdaltól a filmzenékig, a friss slágerekig. A szüleim örömmel nyugtázták zenei fogékonyságomat, s 13 éves koromtól hat éven át Mohácsra járattak az akkor már hírneves id. Peti Kovács István (Peti Kovács „Pista") prímtamburáshoz tanulni és gyakorolni. Ő úgynevezett vendéglátós zenész volt.

- Sok zenész vallja: a vendéglátózás remek iskola.

- Ez így igaz. Rengeteg mindent kaptam és sajátítottam el tőle: nem csupán a mesterséget, a műfajokat, a fogásokat, hanem emberismeretet is. Hogy miként kell odamenni egy vendég éttermi asztalához. Hogyan kell ott viselkedni, mit kell mondani, mire kell figyelni? Az ilyesmit nem lehet könyvből tanulni. Ennek is köszönhetem, hogy pályám során nem egyszer előfordult: ránézésre megmondtam egy-egy úrnak vagy hölgynek, hogy melyik a kedvenc nótája vagy népdala. Pedig elég bőséges a honi választék.

- Melyeket tartja a legfőbb zenészi erényeknek, tulajdonságoknak?

- Első helyre feltétlenül az alázatot tenném. E nélkül lehet muzsikálni, de nem érdemes. Talán nem is szabad. Mert ennek hiányában inkább csak hangszeres játékot hallatunk, lélek nélkül, ami nem valódi zenélés. Nagyon fontos a tanulni akarás, a zene minél sokrétűbb megismerésének vágya. Az érdeklődés, a kíváncsiság, a nyitottság a kultúra, elsősorban a zenei kultúra, más népek muzsikája iránt. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy szüntelenül azt kell éreznünk: még mindig van tanulni, csiszolódni valónk, még mindig nem vagyunk elég jók, még mindig adhatnánk zenészként többet azoknak, akik megtisztelnek minket a figyelmükkel. És elengedhetetlen a másság tisztelete, elfogadása: merthogy nem csupán az emberek általában, de a zenészek is sokfélék.

- Több mint negyven éve muzsikál, szinte nap mint nap. Gyakorol még? Ezen a szinten és rutinnal, kell még egyáltalán gyakorolni?

- Kell, hogyne. Ha naponta nem is, de heti öt-hat órát legalább. Most külön inspirációt jelent, hogy a mohácsi piacon nemrég igen jó áron vettem egy balalajkát. Ha időm engedi, azon játszom, azzal ismerkedek.

- Színpadra is áll majd vele?

- Nem kizárt, de ahhoz még sokat kell rajta gyakorolnom. Az interneten persze már utánanéztem, miként is kell hangolni ezt az ismert, háromhúros, orosz hangszert.

- Önön kívül „hangolnak" sokan mások is itt, Mohácson: köztük egyre több tamburás fiatal, s nem kevesen közülük az Ön tanítványai.

- Nemrég azt mondta valaki: az utóbbi években Mohácson reneszánszát éli a tambura. Valóban így van, s ez számomra, s mindazok számára, akiknek fontos e város kultúrája, nemzetiségi és zenei tradíciói, s ennek az igen értékes örökségnek a továbbadása, óriási öröm. Szerencsére a város önkormányzata, a Schneider Művészeti Iskola és mások felismerték, hogy segíteni, támogatni kell mindazokat, akik e hangszeren (még) játszanak, hiszen olyan instrumentumról van szó, amely évszázadok óta az egyik legmeghatározóbb az itteni, sokszínű (zenei) kultúrában.

- Aligha véletlenül mondta Eredics Gábor, a nemzetközi hírű Vujicsics együttes vezetője, hogy „Mohács a tambura hazai fellegvára."

- Aligha. És nagyon jó megélni azt, hogy az utóbbi években szépen, lassan, de mintha a tamburazene újra utat talált volna a mohácsi emberekhez. Addig-addig játszottuk és játsszuk mi, itteni muzsikusok vagy az egyre nagyobb hírnévre szert tevő Mohácsi Tamburafesztiválon más előadók és együttesek, hogy csak-csak megérintett és megérint egy mind szélesebb tömeget. Ennek örömteli következménye, hogy mind több gyerek, fiatal tanul és gyakorol e hangszeren. Hogy e fiatal fiúkra és lányokra már nem csak szűkebb pátriájukban, hanem szerte az országban, sőt, külföldön is felfigyelnek. Jelzik ezt a különféle hazai és határon túli fesztiválokon, versenyeken elért komoly sikereik is.

- Ezek szerint e fiatalok remek alapokat szerezhetnek helyben: de mi a helyzet a továbbtanulásukkal, a későbbi képzésükkel?

- Nem egy közülük igen magas szinten, többek közt a Zeneakadémián gyarapítja már zenei ismereteit. De olyan növendék is akad, aki Bécsbe tart, hogy ott folytathasson felsőfokú zenei tanulmányokat, s ugyanott, igen, a császárvárosban tökéletesítse tamburatudását. Egy harmadik mohácsi fiatal - országos válogatás után - nemrég kapott meghívást egy olyan formációba, amelybe rajta kívül kizárólag neves, kivétel nélkül Zeneakadémiát végzett muzsikusokat invitáltak - és még sorolhatnám. Vagy amikor mindenféle zenei előképzettség nélkül kopogtatnak be hozzám emberek, férfiak, sőt, nem ritkán hölgyek is, akár túl a harmincon, hogy tamburázni, nagybőgőzni szeretnének, mert hallottak engem, az általam vezetett együttest, az egykori vagy jelenlegi növendékeimből alakult zenekarok valamelyikét, akkor arra gondolok: ezek az erőfeszítések nem hiábavalók. Akkor azt látom: a város, a művészeti iskola és az érintett zenészek küzdelmének igenis volt és van értelme.

- Többen úgy vélik: a részben mohácsi tambura népszerűsítésének, szélesebb körben való megismertetésének komoly lökést adott a pár éve életre hívott, itteni tamburafesztivál.

- Ez kétségtelen tény. De e seregszemlék arra is kiválóak, hogy zenészeinket az ennek nyomán kialakuló kapcsolatokon, ismeretségeken keresztül máshová is meghívják, így a mohácsi tamburakultúrának muzsikusaink sok helyen zászlóvivői lesznek és lehetnek. De a tambura, amelyen tényleg mindenféle zenét lehet játszani, nem csak Mohácson és idehaza jár be érdekes utat: nemrég például Kanadában(!) kezdte meg működését tamburaiskola, amelyet egykor kivándorolt horvát szülők gyermeke indított el.

- E pillanatban hány tanítványa van?

- Lassan úgy érzem: éppen elegendő, mert a mostanra kialakult létszám akkorára nőtt, hogy tényleg óramű pontossággal kell beosztanom a napjaimat, hogy mindenkire jusson idő, s annak ténye, hogy egyre többekkel foglalkozom, ne menjen az oktatás színvonalának rovására. Jelenleg tizennégyen tanulnak nálam gitározni, s harmincnégy tamburás van. Az összesen negyvennyolc.

- Nem enged a negyvennyolcból?

- Ha arról van szó, hogy a lehető legnagyobb odaadással tanítsuk, neveljük fel a mohácsi muzsikusok következő generációját, s a tőlünk telhető legmagasabb nívón és odafigyeléssel adjuk át tudásunkat, zenei örökségünket az érdeklődő, a hagyományokat tisztelő és láthatóan egyre inkább magukénak érző fiataloknak, akkor nem.


Képünkön: tanítványaival, a Dunavkinje zenekarasokkor Versendi Kovács József a nagybőgőnél.

Ádám Miklós