Szól a rádió és hatvan éve százával gyűlik is a mohácsi Tóth Gyulánál

Tóth Gyula kicsit úgy van a rádiókkal, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Merthogy e finomság lehetett egyenes és görbe, szögletes és lyukas, rövid és hosszú és még ezerféle, egy volt a lényeg e népszerű mesealaknak: csokoládé legyen. Tóth Gyulának pedig jó hatvan esztendeje az a fontos: rádió legyen. Hát, efféle szerkezet van a birtokában elég: több mint hatszáz különböző darab és típus. És még mi minden...

Amikor leendő interjúalanyomat azzal kerestem meg, hogy a rádiómúzeuma és különleges gyűjtőszenvedélye érdekelne, a műszaki emberekre jellemző pontossággal és precizitással nyomban ki is javított:
- Akkor mondanám, hogy valójában mi is ez: Technikatörténeti múzeum - Az 1925-1990. között forgalomba helyezett rádiók, lemezjátszók, magnetofonok, mozigépek, vezetékes rádiók és sok egyéb műszaki berendezés bemutatása.
Megadóan bólintok, s már jegyzem is szó szerint a hallottakat.

Ahol járunk, a csendes, Duna-parti kertes ház, ahol a második feleségével él, két különálló szobája valójában nem „igazi" múzeum, hiszen nem önálló, hivatalosan is létező intézmény nyitva tartási idővel és egyéb „kellékekkel", amelyek valóban múzeummá tesznek egy ilyen helyet. Inkább magángyűjtemény, ahová a lábunkat csak Gyula bácsi ismerőseinek ajánlásával tehetjük be. A kollekció 2005-ben vált mások által is láthatóvá, akkor emlékezetes megnyitót is tartottak a hazai rádiózás több prominense részvételével. A múzeum fenn van az interneten is, s hála a világhálónak és a szájhagyománynak, azért jönnek érdeklődők, gyűjtők, amatőr és profi rádiósok itthonról és külföldről egyaránt. A minap például hat ausztrál vendég tátotta itt a száját a letűnt korok technikai emlékeit bámulva.

Az első meglepetés nyomban belépéskor ér: házigazdám kedves felesége egy könyvet nyújt a kezembe. Kezdeném is lapozni, de nincs mit. Mosolyogva nyugtázzák csodálkozásomat: a fedél nem egy írott művet rejt, hanem egy parányi, hordozható orsós magnetofont...
A kérdésre, hogy miért éppen 1925 óta gyártott rádiókat gyűjt a házigazda, kézenfekvő felelet érkezik.
Mert akkor kezdődött meg hazánkban a rádiózás.

- Még diákként, tizenévesen köteleztem el magam a technika mellett: akkoriban, nyáron a Moziüzemi Vállalatnál segédkeztem, igyekezve minél több mindent ellesni a gépek működéséről. Döntően hatottak rám Hites Ferenc egykori gimnáziumi fizikatanár órái is, főleg akkor, amikor a hanghullámokról magyarázott... Volt egy barátom, akivel diákként lázasan forrasztgattunk, bütykölgettünk ezt-azt, s ha valami megszólalt vagy működni kezdett a kezünk munkája nyomán, attól nem volt nagyobb gyönyörűség... A gimnáziumból egyenes út vezetett a Puskás Tivadar Távközlési Technikum távközlési-szakára. Pestre, a Gyáli útra. Ott működik most a Rádiómúzeum. Idővel rádióműszerész, később moziüzemvezető gépész bizonyítványt is szereztem.

- 1953-ban álltam munkába a Posta Rádió- és Televízió Műszaki Igazgatóságán. Ez volt az egyetlen munkahelyem, innen mentem nyugdíjba. Közben azért történt egy és más, a Meszes oldalában évtizedekig működő Pécsi Rádióállomást, Gyula bácsi munkahelyét 1985-ben lebontották, innen több kollégájával együtt a tévétoronyba került át. Sok éve már, hogy nyugdíjasként is vezeti boltját, a népszerű TO-MA elektronikát, s otthoni műhelyében szintén aktív, most, közel a nyolcvanhoz is. Mert naponta legalább egy rádióhoz ma is „hozzá kell nyúlni"...

Ami beljebb lépve a szem elé tárul, az tényleg maga a csoda, még azok számára is, akik nem vonzódnak különösebben a technikai dolgok iránt. Komoly polcrendszereken, mindenütt öt sorban százával sorakoznak a régi rádiók, mozigépek, magnetofonok, televíziók, lemezjátszók és sok minden egyéb műszaki holmi. Valamennyi alatt, mellett felirat a gyártási év és a típus feltüntetésével. Philipsek, Orionok, Strassfurtok, Undinek, Videotonok, Siemensek, Pacsirták, Néprádiók között indulunk időutazásra, s külön figyelemre méltó, hogy majdnem minden készülékhez megvan az eredeti gyári ismertető, leírás. Gyula bácsi természetesen fejből sorolja, hogy melyik gyártmány a maga korában miért volt újdonság, milyen szempontból jelentett áttörést vagy mérföldkövet, s ennek során a rádiózás fejlődéstörténetét is élvezetes stílusban tekinti át.

A több mint hatszáz darabos kollekció változatos úton-módon jött össze az évtizedek alatt. Sok készüléket természetesen úgy vásárolt, de kapott ajándékba is jó párat, „ez a böhöm, régi vacak odahaza már csak a helyet foglalja, nem kérek érte semmit, csak vigye...", és ő vitte, sőt, a nála rádiójukat javítók nem ritkán más, otthon fellelhető, de már nem működő készülékeikkel „fizették" ki a munkadíját. Valódi kuriózum is akad itt bőséggel. Tóth Gyula egy fából készült, kereszt alakú, fém szerelvényekkel ellátott szerkezetre mutat:

- Eredeti, 1925-ben gyártott szobaantenna. Tudomásom szerint ezen kívül még egy darab van az országban.
A kérdésre, hogy gyűjtőként mi dobogtatja meg igazán a szívét, milyen típusok, így felel:
- A hangzás mellett döntő szempont, hogy egy rádió legyen szép, esztétikus. Bevallom, a régi, míves, fából készült darabok vonzanak igazán. Nézze például ezt az 1942-ben készült Standardot, a hangszóróvászonát borító extra, rácsos fadíszítéssel... - simítja végig a kezével is, szemével is a valóban különleges gyártmányt, ki tudja, hányadszor.

Valamivel odébb már a régi televíziókészülékek között kanyargunk. Tavasz, Kékes, Munkácsy, Carmen, Benczúr - e márkanevekre ma már valószínűleg csak az idősebbek emlékeznek. Amit itt lát, helyenként nem csak technika-, hanem politikatörténet is - veti oda huncut mosollyal. Értetlenkedő arckifejezésemet látva nyomban jön a magyarázat.
- Nézze ezt az 1957-es Munkácsyt: e televízió még „a" párté volt - mutatja a készülék hátulját, amelyre egykor olajfestékkel, igen ízlésesen, ötcentis, piros betűkkel festették rá, hogy „MSZMP"...

Tóth Gyula nem csak a maga örömére gyűjt és javít rádiót, hanem hosszú ideje rádióamatőr (vagy inkább „rádióprofi"?...), emellett a Rádiós Segélyhívó és Infokommunikációs Országos Egyesület országos elnökségének is tagja. A hazai rádiózásban betöltött szerepét az RSOE 2007-ben arany emlékéremmel ismerte el. Szerte Európában kiterjedt kapcsolatokat tart fenn más rádiósokkal, ismert szakemberekkel. 1972-ben már rendelkezett CB-rádióval, pedig az ilyesmi birtoklását, használatát akkoriban - az „éberség" jegyében - még komoly engedélyekhez kötötték a hatóságok. Mi több, Tóth Gyula a Mecsek CB-klub titkáraként is tevékenykedett.

Mindezek mellett szívesen mutatja azt a '70-es években(!)általa házilag készített mikroportot, vagyis olyan, kisméretű, műanyagdobozkába rejtett eszközt, amely az emberi beszéd kihangosítására szolgál egy szintén parányi, alig látható mikrofon közbeiktatásával (ennek korszerűbb változatát használják ma a tévéstúdiókban és a színházakban).

- E szerkezetet a Belvárosi Templom akkori plébánosa, dr. Taksony József reverendája alá rejtettük el. Mise közben mosolyogva figyeltem a fejüket forgató, fülüket hegyező híveket, akik sehogyan sem értették, miként hallják kristály tisztán a hangfalakból a padsorok között sétáló, nekik prédikáló atya hangját, mikor annak nincs is a kezében mikrofon, hosszú zsinórral!?...

Aki ilyen kincsek birtokában van, az csak boldog ember lehet - jegyzem meg, ám vendéglátóm lemondóan legyint: nem tudja, mi lesz majd egyszer a sok-sok rádió és egyéb, technikatörténeti szempontból egyedülálló holmi sorsa. Évek óta próbálkozik, kilincsel, hogy felajánlja múzeumoknak, gyűjteményeknek e kivételes eszmei és nem utolsó sorban anyagi értékű kollekciót. Egyelőre hiába.

Búcsúzáskor Gyula bácsi az ablakon kinézve rám pillant:
- Ezt nézze - mutat a Duna felé. - Ezzel a látvánnyal nem tudok betelni. Tudja, egyszer- kétszer megtehettem volna, hogy lakóhelyet váltok, mert más, jövedelmezőbb munka lehetősége csillant fel. Végül maradtam: a Duna nem „engedett"...
Mielőtt elköszönnék, házigazdám felemeli mutatóujját: valamit még feltétlenül meg kell mutatnia. És kisvártatva mutatja is.
Hogy mit?
Egy rádiót.

Ádám Miklós