Szenn Istvánné: „Használni akartam – nem tündökölni…”

Szenn Istvánné mohácsi pedagógus az idei augusztus 20-i, ünnepi képviselő-testületi ülésen vehette át munkássága elismeréseként Szekó József polgármestertől Mohács Város Képviselő-testülete Díszoklevelét.

- Negyven év pedagógusi pálya után ezekben a napokban megy nyugdíjba. „A mű kész, az alkotó pihen"?...

- Na, nem vagyok én olyan „pihenős"... Talán az édesapámtól örökölt hajós-természetem diktálta-diktálja, hogy állandóan menni, csinálni, tervezni kell valamit, többnyire olyat, ami a közösséget szolgálja. Édesapám dunai hajósként kereste a kenyerét, tizenhat éves koromig jómagam is majdnem minden évben ott voltam vele az uszályon amerre csak járt, a folyó forrásvidékétől egészen a Fekete-tengerig. Hiszi vagy sem, tizenkilenc éves koromban Regensburgban például jobban kiismertem magam, mint mondjuk Pécsen...

- Hiszem. Azt viszont tudom: a hajós lét embert próbáló, s nem is veszélytelen, főleg nem egy kislánynak...

- Ez igaz, de akik körülvettek a hajón, nagyon vigyáztak rám. Ami a veszélyt jelenti, az életveszély is kijutott nekem. Az Al-Dunán hajóztunk éppen, kislány voltam még, amikor torokgyíkot kaptam. Ebbe a súlyos betegségbe még akkoriban is elég sok kisgyermek halt bele. Az én állapotom is egyre aggasztóbbá vált, az engem kezelő neves professzor meg is mondta apámnak a belgrádi klinikán: készüljön fel a legrosszabbra, mert alig van már remény... Így, ezekkel a szavakkal. Szerencsére meggyógyultam.

- Mindig pedagógus akart lenni?

- Akartam én minden lenni a színésztől a televíziós bemondóig, de tanító vagy tanár az nem... Pedig, Édesanyámnak ez volt az álma. Tizenkilenc éves, frissen érettségizett lányként, egy tarisznyával a vállamon gondoltam mégis úgy: megpróbálom. Többed magammal képesítés nélküli tanítóként helyezkedtem el az újmohácsi iskolában, amely szó szerint remek „iskolának" bizonyult. Kiváló, idősebb, tapasztalt kollégák egyengették az utunkat, fogták a kezünket, segítve bennünket a tanítói-nevelői munka valamennyi területén - mindenben számíthattunk rájuk. Sokat, rengeteget kaptam attól az időszaktól. Mi, fiatalok egyre inkább elkötelezettjei lettünk a pedagógiai munkának. Igen, egy cél munkált valamennyiünkben: tanulni, képezni magunkat szüntelen, hogy minél többet adhassunk a gyerekeknek. Pár év után kezdtük igazán érezni: a pedagóguslét valójában életforma. Igen, fontos, hogy aki erre a pályára lép, ne „csak" tanár legyen, hanem igazi pedagógus.

- 1984: ekkor került a Brodarics Iskolába.

- Igen, közel 30 éve vagyok hűséges „brodás"... Úgy érzem, becsülettel végigjártam a szamárlétra minden fokát, a szaktárgyaimon kívül szinte mindent tanítottam, ha egy kolléga helyére valamiért be kellett ugrani. De voltam iskolatitkár, tagozatkoordinátor, szakszervezeti bizalmi, vöröskeresztes tanár és még ki tudja, mi minden... Annak ténye, hogy ennyi mindent végeztem hosszabb-rövidebb ideig, alapvetően határozta meg később a vezető, igazgatói ténykedésemet is. És hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi mindent csinálhattam, művelhettem - mert tanultam minden feladatból, amit elém sodort az élet.

- Ha elhangzik a „Brodarics" név, az „iskola" szó mellett legalább ilyen gyakran hallani azt is, hogy „közösség".

- Ez a jó értelemben vett intézményi marketing része. Igen, egy nagy „egész" részei vagyunk mind. Ennek alapja, hogy egy olyan, kiváló tantestület alakult ki az utóbbi években, amely eredményesen találta meg a szülőkhöz az utat. Fontos, hogy egy ilyen intézménynek erős és komoly hagyományai legyenek, amely tovább erősíti úgy az iskolát, mint a diáktársadalmat és az oktatókat-nevelőket, de a szülőket is. Fontos, hogy az apukák, anyukák, nagyszülők ott legyenek a programjainkon, rendezvényeinken és hogy minél több időt töltsünk együtt velük. Igen, láttatni-éreztetni igyekszünk: nyitottak vagyunk, s minden pillanatban a gyermekeik tanítása, nevelése a legfontosabb dolog a számunkra. Az elmúlt évek során megvalósítottuk a gyermek-központú iskolát, most a személyiség-központú iskola megvalósítására törekszünk. Szeretnénk minden tanulóhoz megtalálni a megfelelő „kulcsot", amellyel biztosíthatjuk számára a sikeres jövőt.

- Az elmúlt évtizedekben számos úton indult el a hazai oktatás, új koncepciók, irányzatok jöttek, mentek, jónéhány kísérlet zajlott, de sokan vallják: talán egyetlen ilyen utat sem sikerült következetesen végigjárni. 

- Ebben kétség kívül sok igazság van. Ma azért egyértelműbbek az irányok, nincs annyi bizonytalanság. Ez a tanév is számos újdonságot hoz, s én úgy vélem: amíg nem tudjuk egyértelműen, hogy minek mi lesz a hatása, következménye, ne kezeljük már most ellenérzésekkel mindazt, amiből ma még semmi sem látható, érzékelhető. Változhatnak bárhogy a ránk vonatkozó törvények, módosulhatnak a jogszabályok és lehetnek jobbak vagy rosszabbak a hivatásunk gyakorlásának feltételei, a gyerek akkor is szent és sérthetetlen. És nekünk, pedagógusoknak egyetlen feladatunk lehet csak: a lehető legtöbbet kihozni minden diákunkból elsőtől nyolcadikig. De ennek a roppant feladatnak csak olyan pedagógusok és kollégák tudnak eleget tenni, akik e változó világban képesek a szüntelen megújulásra. Aki nem tud vagy nem akar lépést tartani, idővel küszködni fog: egyre kevésbé érzi majd jól magát e pályán, mind kevésbé lesz sikeres és eredményes, s mindez a tanórái színvonalára is menthetetlenül rányomja a bélyegét. Így a legnagyobb vesztes a gyerek lesz: ezt pedig semmiképpen sem engedhetjük meg.

- Felsorolni is nehéz lenne, munkáját hány alkalommal ismerték el díjakkal, kitüntetésekkel. Hadd említsük csak az ez évieket: az egyik legrangosabb pedagógiai elismerés, az Apáczai Csere János Díj, a tantestület által adományozott arany Brodarics-gyűrű, Pedagógus Szolgálati Emlékérem, s a legfrissebb, az augusztus 20-án átvett Mohács Város Képviselő-testülete Díszoklevele.

- Nagyon-nagyon jól esett valamennyi, persze, s hogy egy közhelyet is mondjak: nem a jutalomért dolgozik az ember. Ahogy bárki másnak, nekem is jól esik, ha a munkámat, a feladatvégzésemet figyelik, számon tartják, s nem közömbösek a teljesítmény, az elért eredmények iránt. A díj mindig megerősít, érkezzék bárhonnan is, hogy jó úton járok, színvonalasan, lelkiismeretesen látom el a munkám.

- Szeptembertől nyugdíjas mindennapok következnek: Önt ismerve, aligha semmittevéssel telnek majd.

- A legkevésbé sem... Terveim közé tartozik, hogy az elmúlt évtizedekben a jórészt általam készített ünnepi műsorok, irodalmi estek és más programok forgatókönyvét CD-re gyűjtsem, s e kollekció talán jó szolgálatot tehet az ilyen feladatokat felvállaló kollégáknak. Pályám során szép számmal kaptam ajándékokat, elismeréseket, emlékeket - ezek mind megvannak, e sok-sok mindent szintén rendszerezni igyekszem. A weblapkészítés „tudományát" szintén szeretném elsajátítani, legalább elemi szinten. Az évtizedek alatt számos beszédet is írtam, ezeket ugyancsak lajstromba próbálom venni. És szeretnék tető alá hozni egy olyan kiállítást is, amely az én életemet, pályámat öleli fel - félreértés ne essék: nem magamat akarom reflektorfénybe állítani, csupán azt szeretném megmutatni, főleg a fiataloknak, a pályakezdőknek: felnövekvő emberekkel, gyerekkel foglalkozni az egyik legcsodálatosabb dolog a világon, s hogy aligha akad még egy pálya, ahol ennyi sikerélmény érheti az embert... Egy ismerősöm, akinek szintén elsoroltam e sok-sok tervet, elképzelést, összecsapta a kezét: Kati, hát ehhez még egyszer negyven év kell!... Lehet. De, ahogy a beszélgetés elején mondtam, négy évtized tanítás, vezetés után is azt érzem: folytatni kell...

A beszélgetés végén, hírportálunk úgy érezte, érdemes felidézni azokat a gondolatokat is, amelyeket a júniusban lezárult tanév végén mondott Szenn Istvánné az ünnepség résztvevőinek:

„Egy negyven éve íródó könyv utolsó lapjai teltek meg a héten. Ma az utolsó oldal, utolsó mondatának végére is pont kerül.
Pont, vagy inkább felkiáltójel!
Köszönet elsősorban szüleimnek, akik már nem lehetnek velem, de hiszem, hogy valahol mégis a lelkünk összeér. Köszönet, hogy szigorú következetességgel a pedagógus pályára irányítottak. Külön is köszönöm édesanyám elszántságát.
Köszönet tanítóimnak, tanáraimnak és megemlíteném a példaképeimet: Kövesi Józsefné, Ica néni, aki a Kisfaludy Károly Gimnáziumban tanított és Gergely János tanár úr a főiskoláról.

Köszönet a szülőknek, akik legféltettebb, legdrágább kincsüket, gyermeküket bízták rám, akikkel nevelőtársi kapcsolatban formálhattam tanítványaim életét.
Köszönet valamennyi tanítványomnak, akikkel jóban-rosszban együtt lehettem.
Köszönet kollégáimnak, akikkel együtt dolgoztam.
Köszönet a családomnak a nyugodt, alkotást biztosító háttérért.
Köszönet szeretett városomnak, Mohácsnak.
Köszönet mindenkinek, hogy szolgálhattam.

Nyugdíjba vonulok, de hiszem és remélem, hogy hasznára lehetek még az iskolámnak második vagy sokkal inkább első otthonomnak és városomnak.
Ha hívnak és kérnek, mindenkor számíthatnak rám, sőt kérés nélkül is, ha a szükség megkívánja, ahogy a mondás tartja, „kétszer ad, ki gyorsan ad" , „kétszer ad, ki kérés nélkül ad."
A végére egyetlen szó marad: KÖSZÖNÖM!"

Ádám Miklós