Szederkényben lelt otthonra a Felvidékről elűzött Pereszlényi család

A ma már 86 éves Pereszlényi Gyula csak a hatalmas sírás-rívásra, meg az előtte álló nagy kalandra emlékszik vissza. Pedig sokkal többnek számított az a felvidéki lakosságcsere egy ország elhagyásánál. A fiú szülei ezt már akkor is jól tudták, a nagyszülők közül három pedig félig-meddig a bánatba halt bele. Számos dolgot elhozhattak magukkal Csehszlovákiából Magyarországra, pontosabban Szederkénybe, a kitelepítettek. De a téglák, a falak, a házak, udvarok, istállók, földek maradtak a helyükön, egy furcsa történelmi helyzetben, aminek nagyon sok vesztese akadt. 

A II. világháborút követően egy embertelen lakhelyváltás kezdődött meg Hontfüzesgyarmaton is. Elsősorban a tehetősebb gazdákat zavarták el a szülőhelyükről, mert az ingatlanokba szinte azonnal szlovákokat költöztetett az ottani kommunista rezsim.

A magyarok elindulhattak a bizonytalan jövőbe, részben teherkocsival, részben meg vonaton, váltogatva az eszközöket. A Pereszlényi családot a sorsa a baranyai faluba, Szederkénybe vetette, az 1947. május 5-i indulás után jó két héttel. Onnan viszont a svábok közül sokaknak kellett odébbállniuk.

- Tisztán előttem vannak a távozás képei - idézte fel élete meghatározó élményét id. Pereszlényi Gyula. - Nagy zokogások közepette szálltunk fel a teherkocsikra, amik  Léváig vittek minket, a vasúti állomásra. Én persze nem éreztem át igazán a dolog terhét, de erre mentség lehet a korom. Átléptük a magyar határt, ám sokszor állítottak minket félre, mert a katonai szállítások még javában zajlottak, meg az építkezések is megkezdődtek. A hányatott sorsú famíliák ügye senkinek nem tűnt fontosnak. Végül a síneken begördültünk Pécsre, onnan megint kocsira pakoltuk az ingóságainkat, majd elérkezett a végállomás, Szederkény.

- Ma már kimondhatjuk, hatalmas igazságtalanság érte a magyarokat a Felvidéken!

- Amikor itt felcseperedtem, a megismert sváb emberek életébe betekintve döbbentem rá, min mentünk keresztül, közösen. Mi igyekeztünk új helyünkön nem nehezíteni a német ajkú szomszédjaink létét. Mert nekünk kellett igazán ismernünk, mi is jutott számukra osztályrészül.

- Később visszament a gyermekkora helyszínére?
- Jártam arrafelé, de úgy éreztem, szinte ellenséges hangulat uralkodott velünk szemben. Bár ebben benne lehetett az én felfokozott lelkiállapotom is. Mindegy, gyorsan távoztam a falumból, mert nem szerettem volna valamibe belekeveredni. Akkor már túl voltunk a magyar csapatok 1968-as csehszlovák bevonulásán, abban a korszakban nem éppen barátsággal fogadták a déli szomszédjaik békés közeledését.

- Fájnak még azok a sebek, amiket a rokonai, szülei elszenvedtek?

- Már nem sajognak úgy, mint valaha. Mivel azonban csak kevés élő tanú akad, hát érdemes emlékezni a történtekre. Remélhetőleg az a világ soha nem jön vissza. Ezért szükséges rendszeresen feleleveníteni az eseményeket. Azt, amikor közeli hozzátartozókat egy országhatár, meg sok száz kilométer választott el. Ha az utódok tanulnak belőle, már nem volt hiábavaló valaha szenvedniük sokaknak.

Pucz Péter