Schnell Tamás: a könyvgyűjtő munkámra vagyok a legbüszkébb

Az augusztus 20-i képviselő-testületi ülésen vehette át Schnell Tamás Szekó József polgármestertől a Mohács város tisztelete jeléül díjat. A kitüntetettel munkájáról és a városhoz ezer szállal kapcsolódó hobbijairól is beszélgettünk.

A legtöbb kisfiú mindig is szívesen játszott katonásat, amikor viszont évekkel később közelgett a sorozás ideje, nem kevesen próbálták meg valós vagy kitalált okokra hivatkozva elkerülni az angyalbőrt. Önnél mi volt az a motiváló erő, ami az egyenruhás hivatás irányába terelte?

Volt egy példa előttem, édesapám példája. A mohácsi határátkelőhelyen dolgozott kirendeltség vezetőként. Az egykori kollégái a mai napig szeretik, és én így, ebben nőttem fel. Amikor az általános iskolában megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, két dolgot válaszoltam: régész vagy katona. Aztán láttam, hogy a régészlét több szempontból sem ideális, ha az ember családban gondolkozik.

Így tehát maradt a másik út.

Igen, 1989-ben végeztem el a Kossuth Lajos Katonai Főiskolát határőrtiszti szakon. Két év Hercegszántó után Magyarbóly következett. Amikor lehetőség adódott, átkértem magam Mohácsra. Itt már értelemszerűen nem határátkelőhelyen, hanem határőrizetben, a volt mélységi őrsön dolgoztam, ami teljesen más feladatot jelentett.

Az előbb szóba került a régészet. Nekem úgy tűnik, hogy - bár katona lett - a szabadideje minőségi eltöltésében a történelem, a múlt iránti élénk érdeklődés éppoly markánsan jelen van.

A történelmet mindig nagyon szerettem, igaz, csak az első világháború kezdetéig. Akkor még másképp íródtak a dolgok. Voltak hősök, akik nem azt mondták, hogy „előre," hanem azt, hogy „utánam." A mohácsi csatával úgy kerültem kapcsolatba, hogy édesapám a hetvenes években elvitt a későbbi sátorhelyi emlékpark területére, amikor még az ásatások zajlottak. Azóta rengeteg könyvet elolvastam és úgy véltem, kiváló, hogy van egy busójárásunk, ami méltán a világörökség része, de a csatát is ismernünk kell. Főleg azért, mert helytelenül vészként plántálták az emberek fejébe.

Ha jól tudom, egy honlapot is üzemeltet ebben a témában.

Szeretném hangsúlyozni, hogy senkire nem akarom ráerőltetni a véleményemet, csak összegyűjtöm, amit tudni lehet, illetve tudni érdemes. Erre a legjobb eszköznek valóban egy saját honlap bizonyult, ez a www.mohacsi-csata.hu. Itt nem csak a csatával foglalkozom, hanem kicsit az előzményekkel és a végvári harcokkal is, és igyekszem leszámolni néhány - szerintem - téves sztereotípiával, például azzal, hogy katonáink részegek lettek volna az ütközet előestéjén. Ellenkezőleg: sokan imádkoztak vagy búcsúzó sorokat vetettek papírra. Ebből az időből származik az első fennmaradt szerelmes levél, amit egy katona írt. Egy kegyelmi állapot lesz, ha megérjük az ötszázadik évfordulót. Baltavári Tamás, Nagy Kálmán, Bán Mór és az utánuk következő előadók prezentációival is erre készülünk a magunk módján.

Egy másik nagy szenvedélye pedig egy katonás, fegyelmezett sport, az íjászat.

Igen, ezért is csatlakoztam évekkel ezelőtt a Mohácsi Torna Egylet Nimród Íjász Szakosztályához, melynek időközben a vezetője is lettem. Őstörténetünk iránt is ennek kapcsán kezdtem jobban érdeklődni. Tartunk korabeli ruhákba beöltözve bemutató órákat is, szigorúan a forrásmunkákra alapozva. Az íjászat egyébként hatalmas koncentrációt igényel. Hetven százalékban a fejben dől el, hogyan fog sikerülni a lövés. Ilyenkor ki kell zárni a külvilágot. Tehát el tud fáradni az ember az íjászattól is, és nem a gyaloglás miatt. És hogy hogyan függ össze minden mindennel: az egyik versenyünkön részt vett egy Németországban élő török férfi is, aki a régi török katonákat ábrázoló célpontokra természetesen nem lőtt, de csodás gondolatokat fogalmazott meg, melyek felértek egy szándéknyilatkozattal. A magyar-török barátságról, rokonságról beszélt, említette Attilát és elmondta, biztos abban, hogy török katona soha többé nem fog a magyarra támadni. A közös gyökerek, a közös őstörténet ezt nem engedi. Ami ezt különösen széppé teszi, hogy úgy tűnik, ez nem egyéni vélemény csupán, hanem egyre inkább a török közfelfogás.

Ha pedig nem íj van a kezében, akkor fényképezőgép. Mikorra datálódik a barátság a masinával, és mik a kedvelt témái?

A főiskolán kezdtem el ismerkedni a fotózással a nyolcvanas évek második felében, egy szakkör keretében. Használhattuk a labort, kiállításokat rendezhettünk, tehát olyan élményt jelentett, ami megadta a kezdőlökést. De a fekete-fehér, hagyományos fényképezést felváltotta a digitális technika, ami akkoriban - az újdonsága miatt is - meglehetősen költségesnek számított, így alábbhagyott a lelkesedésem. Egy-két éve egy íjászversennyel, ahol a szakosztály számára fotóztam, kapott új lángra ez a hobbi. Azóta szert tettem egy tükörreflexes gépre. Bár szeretem a természetfotókat is, de leginkább azokat a helyzeteket örökítem meg szívesen, ahol emberek is vannak, akik tudják, hogy fényképezem őket, de azt nem, hogy mikor. Erre remek alkalmat kínálnak például a különböző városi rendezvények. Ami azt illeti, nem tanultam ezt a szakmát, de szeretnék elvégezni egy tanfolyamot.

Fontos szerepet játszott abban is, hogy Aranyosgyéresen, Mohács erdélyi testvérvárosában magyar nyelvű könyvekből egy könyvtárnyira való gyűlhessen össze. Ez hogyan történt?

A Mohács-Aranyosgyéres Baráti Kör tagjaival együtt vettünk rész egy utazáson, és gyönyörű tájakat láttunk. Aranyosgyéresen elegyedtem beszélgetésbe egy ottani pedagógussal, Szabó Hajnalkával. Az alapfelvetés igazából tőle származik. Megtudtam, hogy náluk a tanárok adták össze év végére a jól tanuló diákoknak szánt magyar nyelvű jutalomkönyvek árát. Úgy gondoltuk, hogy ezen a téren tudnánk segíteni nekik: az itthon eredetileg meghirdetett gyűjtés még nem is egy könyvtárról szólt.

De könyvtár lett belőle.

A felhívás olyannyira meghallgatásra talált, hogy a házamban rövidesen nem is tudtam hol tárolni a könyveket. Szerencsére a Mohácsi Jenő Városi Könyvtár készséges partnerként működött együtt, első körben oda kerültek az adományok, ott végeztem az adminisztrációt és a válogatást. A beérkező könyvek száma miatt azután már nem jutalomajándékban, hanem olvasópolcban gondolkodtunk, majd, ahogyan elhagytuk az ezret, a kétezret, sőt elértük a kétezer ötszázat, világossá vált, hogy egy külön helyiség, egy könyvtár kell Aranyosgyéresen. Ezúton is köszönöm azoknak, akik apránként, pár dobozt vállalva segítettek célba juttatni a küldeményeket. Egyébként a könyvtár még bővülhet, szeretném tovább folytatni a gyűjtést, talán kicsit minőségibb irányba elmozdulva.

A mostani városi kitüntetés milyen érzéseket kelt, illetve keltett Önben?

Meglepődtem, mert úgy gondoltam, hogy hasonló elismerést idősebb mohácsiak kaphatnak csak, olyanok, akik nálam többet tettek le a város asztalára. Úgy hiszem, az odaítéléskor a legnagyobb súlya éppen az Aranyosgyéressel összefüggő tevékenységemnek lehetett a latban. Azt kell, hogy mondjam, ez a díj legalább ugyanolyan mértékben, ha nem jobban, Szabó Hajnalkának is szól, aki a könyvtárat üzemelteti, és napi szinten gondozza társadalmi munkában egy kollégájával.

Cserdi Áron