Omega emlékkoncert az Asterixszel: ez az élmény tényleg egy életre szól!

Ha az ember kedvenc zenekarai közül kettőt tulajdonképpen egyszerre láthat-hallhat, mint történt az pénteken este Mohácson a kertmoziban, azt kihagyni lehetetlen, az meg pláne az, hogy elfogulatlanul írjunk róla, ezért ezzel nem is próbálkozunk. Így maradjunk annyiban: ha lehunytuk a szemünket, nem az Asterixet, hanem az Omegát láttuk a színpadon, s ez az élmény valóban egy életre szólt.

Vannak zugok a világban, ahol tényleg megállt az idő.

Eltelhetnek hónapok, napok, évtizedek, jöhetnek bő és szűk esztendők, mégsem változik semmi.

És ez pont jó is így.

Ilyen hely például a mohácsi kertmozi is.

Aki nem tette be oda a lábát mondjuk 1997 óta, amikor is az első Omega koncertjét játszotta az Asterix, azonnal érezhette is ezt. A szürkültben éppen úgy bólogattak az öreg fák lombjai, és a padok is éppen olyan kemények voltak, mint akkor.

Bezzeg az idő, a szárnyas idő másokkal nem bánt ilyen kíméletesen, hiszen akik 26 éve tinédzserként érkeztek a koncertre, ma már meglett férfiakként és családanyaként.

Vagy már sehogy. Mint ahogy az Omega három legendája is, akik 1997-ben itt voltak Mohácson, már csak az égben lebegők csarnokából figyelhettek pénteken este, mint ahogy nagyon sokan mások is.

Szerencsére nem sok idő maradt elmélkedni mindezen, elindult a koncert.

S bizony az első akkordok, dalok az elfogódottság jegyében teltek. Ekkor még a közönség sem igazán tudta, mi is az illendő, lehet-e hangosabban is tetszést nyilvánítani, örülni, hogy itt vagyunk, s igen, még a zenészek is, akik oly sok éjszakát muzsikáltak át ennél sokkal-sokkal nagyobb színpadokon is, s ma már a hivatásukat mesterfokon űző profik, ők is úgy érezhették magukat az elején, mint gimis korukban, amikor az első bálokban zenéltek.

S aztán egyszer csak megtörtént a varázslat. Ha lehunytuk a szemünket, úgy éreztük, a színpadon az Omega zenél, s ez egy megismételhetetlen este, ami valóban egy életre szól, még akkor is, ha ez "csak" a főpróba volt, s az előadás majd csak ma következik. 

Ez igazán nagyszerű volt, srácok! Helyén volt minden, a hangok, a hangzás, de legfőképpen a szívetek is. Olyan tisztelettel nyúltatok az Omega legendás dalaihoz, hogy erre nem közhelyes kifejezések nem is jutnak eszünkbe.

Így hát kénytelenek vagyunk kölcsönözni. József Attila írta, hogy egyéb más dolgok mellett a nemzeteknél az ihlet is közös. De még mennyire így van! S ez tegnap este  is bebizonyosodott, az Omega és az Asterix ihlete egybefonódott a közönség közös ihletével, ami így vált egy igazán felejthetetlen produkcióvá.

Ne is ragozzuk most már tovább: köszönjük, köszönjük!

M. B.