Mohácson érte utol a balszerencse a pécsi legendát, Lőrincz Sándort - Videó!

A labdarúgás nem pontozásos sportág. Ennek ellenére azért a nézők szívesen emlegetnek egy-egy technikai trükköt, főleg ha az szép támadást is eredményezett. Ebből a szempontból tökéletes alany volt Lőrincz Sándor, nála aztán tényleg megszelídült a labda, ha a lába közelébe ért. Aztán meg szállt a bőrgolyó, pörgött, majd pontosan érkezett a csapattárshoz. Ha a visszaadás is hibátlan volt, máris jöhetett egy remek lövés. 

Tényleg akadtak olyanok, akik a középpályás miatt is jártak egykoron mérkőzésre. A megoldásai emlékezetesek voltak, különösen a súlypontáthelyezései értek volna egy-egy tízes osztályzatot.

- Édesanyám NB I-es kézilabdázó volt, édesapám meg ugyanott technikai vezető - idézte fel korai gyermekéveit Lőrincz Sándor. - Elég hamar a sportpályák szélére kerültem. Nagyon szép évek voltak azok. A szüleim mindenben támogattak, amikor kiderült, szeretnék futballista lenni. Csak nagyon ritkán akartam volna edzés helyett strandra menni a haverokkal. Akkor azt mondták, rendben, de úgy a focinak vége. Elég hamar meggyőztek, de nem is csalódtam a játékban, megérte a nevelő szándék, amit csak köszönni tudok nekik.

- Rögvest kiderült, hogy köszönő viszonyban van a lasztival?

- Talán nem voltam ügyetlen, de a „faterral" rengeteget gyakoroltam. Passzoltunk egymásnak, rengeteget rugdaltam kapura is, a fejeléseket sulykoltuk, szóval azért a hivatalos tréningeken kívül is akadt bőven benne munka. De igazi szerelem volt a futball, ezt már bátran kijelenthetem. A Budapesti Honvédnál voltam ifista. Amikor végeztem a napi penzummal, még maradtam, mert csodáltam a nagyokat, különösen Kocsis Lajost. Ő volt számomra a nagybetűs FOCISTA, mindent tudott a pályán.

- A fővárosból, Szentendre érintésével, mégis Pécsre vette az irányt.

- A Kossuth KFSE katonacsapata kikért a Honvédtól, a bajnokság végéig 8 mérkőzést játszottam, majd a PMSC szeretett volna megszerezni, Kocsis Pistáért cserében kerültünk Pécsre Jónás Ferivel együtt. Akkor talán nem is éreztem, milyen remek közegbe kerültem. A kapuban Katzirz Béla, a védelemben Maurer Laci, a középpályán id. Dárdai Pál, a csatársorban meg id. Kardos Ernő. Mindenkitől elnézést kérek, akiket kihagytam! Az 1977-es tavaszon fölényesen nyertük meg az NB II-tőt, amivel fel is jutottunk az élvonalba.

- Még tagja lehetett az 1986-os, bajnoki ezüstérmes gárdának, aztán meg sem állt Finnországig, a profilág itthoni kezdetén.

- Onnan viszont már Mohácsra tértem haza. Meg is lepődtem, mennyire könnyen befogadtak az akkori társak. Mégis ott ért utol a balszerencse. Visszahívtak a finnek, el is engedtek a vezetők. De arra kértek, még egy vasárnapot vállaljak el, szükség van rám a bajnokin. Erre egy rossz mozdulatnál talpcsonttörést szenvedtem, szinte leszakadt a lábamról a stoplis, pedig a közelben sem volt senki. Az északi kaland nem folytatódott, kéthónapnyi pihenő lett belőle. Utána még megfordultam Ausztriában, de az már más, alacsonyabb szintet képviselt.

- A pontos keresztlabdák kategóriában oktathatna valami külön kurzuson.

- Nem voltam futóbajnok, a labdapontosság számított az egyik erényemnek. Abból azért elég jól megéltem. A kapura sem voltam veszélytelen, olyanban számítottam hasznosnak, amit lehet gyakorolni, de félig azért születni sem árt rá. Talán nem loholtam annyit, mint Dárdai Pali, de azért mégis a középpálya volt az otthonom, ott meg nem lehetett nagyon csalni a focit.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva