Ma is felismerik az utcán az egykori kőkemény mohácsi hátvédet, Rumszauer Ferencet a drukkerek

A képlet egyszerű. Sokkal többen ismerik meg, mint ahány embernek ő tudja a nevét. Ez még akkor is így van, ha már évtizedekkel ezelőtt abbahagyta a labdarúgást Rumszauer Ferenc, a Mohácsi TE 1888 egykori labdarúgója. Hiába, amikor ő volt az NB II-ben a védelem közepének oszlopa, akkor nem hőemelkedés, hanem igazi futball-láz tombolt a Duna partján, az újvárosi pálya környékén. Néha 6000-ren is szorongtak a lelátón. 

Atlétaként, középtávfutóként versenyeken is indult Rumszauer Ferenc. Ezek után nem meglepő, ha erőnléti gondja szinte soha nem akadt a futballpályán. Alig volt 16 éves, amikor Szederkényben, a megyei I. osztályban, már a felnőttek között rúgta a bőrt. Olyan poszton, középhátvédként, ahová rendre nagy tapasztalattal bíró játékost szoktak állítani az edzők.

- Talán a magasságom miatt is jól fejeltem, emellett elég kemény játékosként szoktak emlegetni - mutatta be önmagát röviden Rumszauer Ferenc. - Mohácson könnyen ment a beilleszkedés a nyolcvanas évek elején. Nem csak a városból, de a környékről, rengeteg helyről jöttek a drukkerek a vasárnapi meccsek okán. Mi még a régi játékos kijáróból, a föld alól bukkantunk fel a kezdés előtt. A tribün népe olyankor rendre felhördült, amit öröm volt hallgatni. Szerettek minket, de mi is hasonlóan voltunk a szurkolókkal. A belvárosban is állandóan felismertek, félig-meddig, de sztárok voltunk.

- Mégis lehagyta a megszokott környezetét, meg sem állt Nagykanizsáig.

- Kaptam egy remek ajánlatot Zalából. Ott lettem majdnem NB I-es focista, de az egész egy szinte banális dolgon bukott meg.

- Csak nem fejelt egy öngólt?

- Sokkal rosszabb, nem rajtam múlott. Amikor sorozáson vettem részt, úgy volt, hogy maradhatok Nagykanizsán, a helyi Dózsánál, ami belügyes alakulat volt. Ennek ellenére végül az ország másik felébe, Mezőtúrra vezényletek. A feleségem meg ott maradt, szinte egyedül. Az Alföldről jártam „haza" Kanizsára, ami elég furcsa helyzetet eredményezett. Akkor mehettem, ha nyertünk. Néha ilyen apróságokon múlhatnak pályafutások. Az Olajbányász hamarosan feljutott az élvonalba, én meg ismét felhúztam a mohácsi szerelést.

- Azért nem keveredett olyan rossz közegbe!

- Dehogy. Évekre megkaptam a középső hátvéd posztját. A legkedvesebb edzőm Bőzsöny János volt. Igazi empátiával közeledett a futballistái felé. Az edzéseken meg rengeteget lestem el Dárdai Lajostól, akinél tudatosabban készülő sportembert keveset ismertem. De a sérülések sem kerültek el, akadt közöttük súlyosabb is. A csigolyáim nem bírták a terhelést. Azért arra „büszke" vagyok, hogy Róth Antal, a válogatott pécsi bekk is hasonló gondokkal küzdött. Még levezettem Szederkényben, voltam játékos-edző, ám ma már legfeljebb nézőként tűnök fel a lelátón. Meg még maradt a televízió, ott a Manchester City a kedvencem.

- A korábbi rajongók teljesen elfelejtették?

- Döbbenetes, de nem! Gyakran megfordulok Mohácson, ahol rendre rám köszönnek. Sokszor kissé zavarban is vagyok, mert meglepő, de emlékeznek rám. Természetesen viszonzom az üdvözlést, ha már megtisztelnek a bizalmukkal.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva