Karácsonyi, mohácsi emlék: amikor még óriási sor állt a maszek pékség előtt

Nem gondolom, sőt, nagyon nem, hogy régen minden jobb volt, de a kenyér például biztosan. Még most is érzem az illatát, ami az egész utcát belengte, a "maszek" péknél gyerekként sorban állva a '80-as években. Hát még a kalácsét, ami csak karácsony és húsvét előtt volt kapható, de én sosem kóstolhattam meg. 

Isten bocsássa meg, ha rosszul emlékszem és ezért helytelenül írom le a Zakovszky-féle pékség nevét, amely a nyolcvanas évek elején a Virág utcában működött Mohácson, de azok az idősebb családtagjaim, akiknél érdeklődtem, nem voltak biztosak a nevében, akik meg biztosan tudnák, őket sajnos már nem tudom megkérdezni.

Majd' negyven év telt el azóta, de most, karácsonyhoz közeledve, egyre többször eszembe jut az a kis házi üzem. 

A Liszt Ferenc utcába költöztünk akkoriban, s ott, a szomszédságban működött a pékség, a város talán akkori egyetlen "maszek" péksége. 

Mivel apám szerint a boltban kapható kenyér nem volt kenyér (vajon mit mondana most, ha élne?) ezért csakis ennél a péknél volt szabad vásárolni. 

Hetente kétszer (azért ez is árulkodó a portéka minőségét illetően) kellett gyerekként érte menni és előtte kivárnom a soromat. Merthogy sor, az mindig volt, ráadásul jó hosszú.

Úgy emlékszem, az üzem egy családi házban működött, a sor pedig az utcáig ért. Annak dacára is, hogy nem lehetett csak úgy beállítani és hazavinni pár veknit, csak azok vásárolhattak a kenyérből, akik előzőleg feliratkoztak.

Szóval álltam ott esténként a pletykaéhes asszonyok között, de nem rájuk figyeltem, hanem a semmi máshoz nem hasonítható illatra. A frissen sült kenyér betöltötte a levegőt, s egészen misztikus hangulatot teremtett.

Úgy képzelten, egy varázsműhely működik odabent, a titokzatosságát pedig fokozta, hogy magát a mestert szemtől szemben sosem láttam. Legfeljebb a hátát, amikor bejutottam végre a helyiségbe, ahogy serénykedett a fura szerszámaival.

Különleges alkalmakkor, karácsonykor és húsvétkor nemcsak kenyeret, hanem kalácsot is sütöttek. 

Na, ha a kenyér illata igéző volt, hát akkor a kalácsé milyen, el sem tudom mondani!

Megkóstolni sajnos egyszer sem volt alkalmam, ilyesmire nem igazán tellett, ráadásul édesanyám kalácsaival úgysem vetekedhetett volna.

Aztán egyszer vége lett ennek is. Nem tudom már, miért maradtunk el tőlük, talán elköltöztünk vagy maga a pékség szűnt meg.

Mindenesetre azokat illatokat és a hely hangulatát még évtizedek után sem felejtettem el, s gyerekkorom legérdekesebb élményei között tartom számon ma is.

Képünk illusztráció.

Máté Balázs - Fotó: pixabay