Héra Ferencné: „Azt hittem, senki nem lehet próféta saját hazájában"

Az idei évben Héra Ferencné a Mohácsért aranygyűrű díj egyik kitüntetettje, aki az elismerést az államalapítás ünnepén vehette át Szekó József polgármestertől. A Mohács és Környéke Önsegélyező Csoportja és Érdekegyeztető Szövetsége elnöke hírportálunknak beszélt aktív dolgozó és - ugyancsak aktív - nyugdíjas éveiről is.

Amikor jöttünk befelé a székházba, jól értettem, hogy azt mondta: református tüke?

Igen, igazi mohácsi református tüke vagyok, az általános iskola első két osztályát egyházi iskolában végeztem. Később elszakadtam ettől a közösségtől, a Széchenyiben fejeztem be a nyolcadikat. Ekkortájt már javában a Rákosi korszakot írtuk. A szüleim mindketten süketnémák voltak, és bár fogyatékosságuk ellenére talpraesett emberként éltek, nem igazán akarták, hogy továbbtanuljak. Úgy érezték, a gazdaságnak nagyobb szüksége volna rám.

Akkor először fiatal gazdaasszonyként kezdett dolgozni?

Mivel végül is kiderült, hogy a család azért nélkülem is el tudja látni a mezőgazdasággal összefüggő munkákat, én férjhez mentem és a mohácsi bútorgyárban helyezkedetem el. A munka mellett folyamatosan képeztem magam. Elvégeztem a közgazdasági technikumot, de még '90-ben is jártam iskolába, személyzetis tanfolyamra. A kettő között is több felsőfokú szakmai oklevelet, bizonyítványt szereztem. Sőt, úgy gondolom, butaság volna szégyellni, titkolni: koromból adódóan a „Marxot" is elvégeztem. Ebből is lehetett tanulni, főként, ami a közgazdaságtant és a politikai gazdaságtant illeti.

A mohácsi bútorgyár kiváló hírnévnek örvendett. Milyen volt ott dolgozni?

Tényleg szívesen dolgoztam ott három évtizeden keresztül, onnan is mentem nyugdíjba. Nagyon sok embernek adott kenyeret, sok embert tanított meg a munka becsületére és ezen keresztül a tisztességes életre. Sajnálom, hogy a privatizációval visszafejlődött az az üzem, melyre most is nosztalgiával gondolok vissza. Nem tagadom, lehet, hogy létezett az úgynevezett gyárkapun belüli munkanélküliség, de mégis azt kell mondanom, mindenkinek jutott valami értelmes feladat, amit elvégezhetett. És nálunk nem voltak nemzetiségi, kisebbségi problémák. Én magam is jártam olyan cigány származású dolgozónál, akinek makulátlan rend és tisztaság jellemezte az otthonát, és precizitás a munkáját. Mind békében éltünk. Egyébként, amikor eljöttem a gyárból, több mint nyolcszáz főt foglalkoztatott, ennek jó egyharmada vidékről, a környező falvakból járt be Mohácsra. Sőt, volt olyan év, hogy a farostlemezgyár dolgozóinak a létszámát is túlszárnyaltuk.

A nyugdíjas évek is aktívan teltek az elmúlt húsz esztendőben: sok munkával, szervezéssel.

Személyzeti, szociálpolitikai és oktatási osztályvezetői beosztásból mentem nyugdíjba, de a bútorgyárnak tizenkét évig szakszervezeti titkára is voltam. Ezért 1993-ban, amikor a gyárakban már szakszervezetek nem, csak munkástanácsok működhettek, engem kértek fel Pécsről kampányfőnöknek, hogy segítsek felmérni, mennyein vannak a városban olyan volt szakszervezeti tagok, akik szeretnének újra egy ilyen közösséghez tartozni. Ekkor jött a javaslat, hogy szervezzek egy nyugdíjas szakszervezeti csoportot.

Látott Ön ebben fantáziát?

Rendelkeztem annyi tapasztalattal, hogy azt mondjam: nem érdemes erőltetni ezt a vonalat, nem szervezek szakmai, szakszervezeti közösséget, hanem, ha már valamit, akkor nyugdíjas civil szervezetet alapítok - igaz, a bútorgyári szakszervezeti tagok bázisán. A területfelelősök segítő közreműködésével kilencven fővel el is indult Mohács és Környéke Önsegélyező Csoportja 1994. július 8-án.

Mi volt a céljuk?

Egy szolgáltató szervezetet szerettem volna létrehozni, hogy segítsünk például a kárpótlási ügyek intézésében, kérvények megírásában, jogi kérdésekben, vagy, hogy kirándulásokat, kulturális programokat szervezzünk. A hőskorban még mindent otthonról hoztunk, papírt, ceruzát és a különböző eszközöket, csak hogy működhessünk. Emlékszem, kezdetben ötven forintos tagdíjat szedtünk. Az első év végére a létszámunk százhúszra duzzadt.

Ennyi ember hol tudott rendszeresen összejönni? Nekem már a kilencven fő sem tűnt kis létszámnak.

Valóban szükségünk volt egy saját helyre. Az akkori városvezetés, bár úgy érzem lehettek volna egy kissé együttműködőbbek is, felajánlotta a „Metesz" épület pincehelyiségét a Radnóti lakótelepen. Ezt nem tartottam ideálisnak a nyugdíjasok számára. A megyei szervezeten keresztül viszont megkaptuk a Magyar Szocialista Párt klubját, ahol bérleti díj ellenében további három évig maradtunk. A párt támogatásával a városi képviselő-testületbe is bekerültem. Képviselőként egyik legfontosabb célomnak tartottam, hogy végre legyen egy méltó nyugdíjas közösségi házunk.

„Bentről" már több sikerrel járt?

Igen. Tisztelettel gondolok vissza az akkori képviselő testület és a város vezetését átvevő Szekó József polgármester úr hozzáállására. Ő személyesen kísért el azokra a helyekre, amelyek szóba jöhettek nyugdíjas székházként. Végül, 1998-ban a művelődési központ egyik épületébe költöztünk be. Sok frissen nyugdíjba ment szakember áldozatos, hozzáértő munkájával tettük széppé, otthonossá az ingatlant, melyet 2000 augusztusában avattunk. De figyeltük a pályázatokat is, hogy legyen pénzünk. Ne tűnjön szerénytelenségnek, de azt hiszem, mindig jól gazdálkodtunk. Közben vidéki klubok is csatlakoztak hozzánk, úgyhogy idővel ötszázötvenen lettünk és látványosan fejlődött a klubélet.

Az évek során azonban volt némi költözködés.

A Schneider Lajos művészeti iskola megalakulásával arra kért bennünket az önkormányzat, hogy költözzünk új helyre, amit elképzeléseink szerint fel is újítanak. Így kerültünk egy volt tűzoltósági épületbe. Eléggé lelakott volt, de az ígérethez híven szépen renoválták. Azután itt épült fel a város egyik látványos kulturális nagyberuházása, a Busóudvar, ahol mi is helyet kaptunk egy modern épületszárnyban, korszerű fűtéssel és nyílászárókkal. A munkálatok idejére ideiglenesen a Duna Irodaházba tettük át a székhelyünket, ezúton is köszönjük az ott tapasztalt rendezett körülményeket.

A taglétszám csökkenése mivel magyarázható?

A taglétszámunk tényleg lecsökkent. Részben talán a székhely váltogatása miatt, de azért is, mert elkerültek tőlünk a vidéki csoportok, illetve a törvény kitolta a nyugdíjkorhatárt. Ezenkívül sok nyugdíjas annyit segít a családban, hogy nem fér bele az idejébe a klubélet. De nem akarom azt sem elhallgatni, hogy néhányan a bomlasztó, renitens viselkedésük miatt távoztak. Nekünk alapelvünk, hogy a falaink között nincs helye politizálásnak, kampányolásnak - teljesen mindegy melyik oldalról van szó. Ilyesmire 2006 tavasza óta nem is került sor.

Kevesebben vannak tehát, de nem kevesen. És a közösség élete igazán sokszínű.

Szerencsére ezt valóban elmondhatjuk. Itt van például a foltvarró kör, melynek munkáját országos szinten is elismerik. Van römi klubunk, kórusunk, járnak hozzánk sakkozók, asztaliteniszezők. Itt működik a pedagógusok klubja, rendszeresen tartunk borversenyt. De rendelkezünk saját Bioptron lámpával és különböző masszázskészülékekkel is. Járunk kirándulni és hívunk vendégségbe nyugdíjasklubokat más településekről. Az összetételt tekintve, a korábbiakhoz képest több a házaspár a tagok között, és van olyan pár, bár nem házasok, mely nálunk ismerkedett össze.

A mostani városi kitüntetés kapcsán milyen gondolatok, érzések vannak Önben?

Mindig azt hittem, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. De mégis lehet. Az elismerés bizonyára az elmúlt húsz évnek szól. Igyekszünk is kivenni a részünket a városi rendezvényekből, és amennyire lehet, segíteni a lebonyolításukat. Nem csak mi számítunk a városra, azt szeretnénk, ha a város is érezné és tudná, számíthat ránk. 

Képünkön: Héra Ferencné az ünnepségen neki gratulálókkal.

Cserdi Áron