Harminchárom éve özönlötték el Mohácsot a délszláv háború elől menekülők

Ukrajnából már több százezer menekült lépte át a magyar határt. Ám nem ez az első, szomszédos országból indult menekültáradat: a hivatalos adatok szerint 1992-ben ötvenezer olyan menedékkérő tartózkodott Magyarországon, akik a délszláv háború miatt voltak kénytelenek meneküli, s legalább még egyszer ennyien lehettek, akik nem jelentkeztek a hatóságoknál, de nálunk vészelték át a vérzivataros éveket. Baranyában is sok ezren leltek ideiglenes otthonra. Baranya megyében Mohácson, Harkányban, Máriagyűdön, Pécsett, Szentlőrincen és Szigetváron állami, Nagyharsányban pedig ökumenikus egyházi fenntartásban működtek táborok és átmeneti szállások, Mohács a menekült gyermekek oktatásának központja lett.

Mohácson minden középkorú és idősebb embernek egészen bizonyosan van valamilyen személyes emléke az 1991-ben kirobbant délszláv háborúról, majd annak az évnek a nyarán elindult menekültáradatról.

Aki nem is kísérte figyelemmel a világ híreit, az is csaknem testközelből tapasztalhatta meg, milyen rémisztően félelmetes dolog a háború. A bédai horgászstégeken pecázva bizony hallhatóak voltak a szomszédban, a határ másik oldalán leadott lövések, később pedig, csendes éjeken még Mohácson is hallani lehetett a robbanásokat.

És volt még egy hang, amit korábban nem ismertünk. Az AWACS felderítő repülőgépek mély, semmi mással össze nem téveszthető búgása, ami azért is hátborzongató volt, mert a nagy magasságban mozgó repülőket soha nem lehetett megpillantani, csak hallani.

Aztán nemsokára viszont már láttunk is sok mindent, ami kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy a Délvidéken, s persze az egykori Jugoszlávia teljes területén is lángokban áll minden.

Harminchárom évvel ezelőtt, 1991 nyarán ugyanis elkezdtek özönleni a menekültek.
Mohácson és a baranyai településeken korábban sem számítottak ritka csodának, ha feltűnt egy jugoszláv rendszámú Zastava, régi Renault vagy éppen Lada, hiszen akkor még virágzott a határmenti feketekereskedelem és persze a rokoni szálak is működtek.

Azonban az egészen meghökkentő volt látni, hogy az utcákat ellepték az ilyen járművek. Egész családok keltek útra, gyerekekkel, nagymamával, felpakolva a kocsikra a mozdítható értékeket.

Ilyen helyzettel Magyarország még nem igazán szembesült azt megelőzően. Erdélyből a nyolcvanas évek második felében érkeztek ugyan menekültek az anyaországba, de korántsem ennyien.

A segítség pedig azonnal kellett. Az embereket el kellett helyezni valahol, gondoskodni a mindennapi ellátásukról.

Jó szándékból nem volt hiány. Családok sokasága fogadott be menekülteket rövidebb-hosszabb időre, azonban ez csak részben oldotta meg a problémát, később pedig már egyáltalán nem, hiszen egyre nagyobb számban érkeztek a menekültek.

S már korántsem csak magyar ajkúak, a tovább nehezítette a helyzetet, hiszen a nyelvi és kulturális különbségeket is át kellett hidalni.

Sorra nyíltak a menekülttáborok Baranyában is, Mohácson, Harkányban, Máriagyűdön, Pécsett, Szentlőrincen és Szigetváron állami, Nagyharsányban pedig ökumenikus egyházi fenntartásban működtek táborok és átmeneti szállások.

S miután már látszott, hogy nem néhány hétről, hónapról, hanem évekről van szó, egy újabb feladat várt a szálláscsinálókra. Meg kellett oldani a gyerekek iskoláztatását, ami megannyi kérdést vetett fel: például hogy miből, mit tanítsanak, s nem utolsó sorban milyen nyelven.

Végül ezekre is megszülettek a válaszok. Mohács a menekült gyermekek oktatásának központja lett, óvoda mellett általános- és középiskola is nyílt számukra.

A szülők többsége pedig igyekezett beilleszkedni a magyarországi mindennapokba. Aki tehette, munkát vállalt, próbálta hasznossá tenni magát. Persze, szerelmek is szövődtek, így vannak, akik az akkor érkezettek közül ma is köztünk élnek.

Aztán ez a háború is szerencsére egyszer csak véget ért, s 1996-ra a menekültek legnagyobb része elhagyta Magyarországot.

A többi pedig már történelem.

Címlapképünkön: menekültek Mohácson.

Máté Balázs - Fotók: Laufer László