Filákovityné Verőci Alexandra: a gyerekek legalább annyit adtak nekem, mint én nekik

Már huszonöt éve dolgozik gyerekekkel, a gyerekekért Filákovityné Verőci Alexandra. Az eltelt évek során számtalan növendéke lépett zenei vagy pedagógus pályára. Azonban azok életét is végigkíséri a zene, akik nem ezt a hivatást választják. - Talán a legszebb dolog rádöbbenni arra, hogy valahol részese voltam annak, hogy az a gyerek azt választotta, amit. Jó érzéssel tölt, ha csak egy kicsit is hozzátehettem mindehhez, vélekedik hivatásáról a mohácsi pedagógus.

- Hogyan került a Schneider Lajos Alapfokú Művészeti Iskolába?

- 2002-ben vettem át az egykori énektanárom, Aradi Tiborné helyét a zeneiskolában. Ő mondta azt, hogy el kell mennem a magánének szakra, mert engem szeretne utódjának. Az ő felkészítésének hála bekerültem a Pécsi Tudományegyetem Zeneművészeti képzésének a magánének szakára.

- Tehát az egykori tanárai sosem engedték el igazán a kezét.
- Végig kísérik az egész életemet. Sokat köszönhetek Bukszár Mártának is, aki kőkeményen megtanította a szakma minden csínját-bínját, sőt emberségre és az életre is. Kiss Miklós, mint tanár, mint ember azóta is szívem csücske.

- Honnan ered a zene iránti szeretete?
- Az édesanyám és az óvónőim unszolására mentem ének-zene tagozatra, mindenki azt mondta, ennek a lánynak olyan szép hangja van, nem a testnevelés tagozaton van a helye. Már ott sokunkat megfertőzött a zene, az ottani osztályomból rengetegen léptünk zenei pályára.

- A zongora is nagy szerepet játszott az életében?
- A zongorát nem annyira szerettem, valószínűleg többet kellett volna gyakorolnom, mert ott mindig nagyon izgultam. Az éneklés egészen más volt, ott nem volt bennem az a gát. Így inkább ezt a vonalat követtem, de nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy tanultam zongorázni, hiszen a mostani munkám során elengedhetetlen.

- Melyik műfaj áll a legközelebb a szívéhez?
- Ha éneklésről van szó, akkor a klasszikus dalokat, illetve az operaáriákat szeretem. A musicalek világa nagyon tetszik, de ezt a vonalat inkább a növendékeimnél erősítjük.

- Jelenleg hány növendéke van a zeneiskolában?
- Magánénekesként nagyjából húsz fővel foglalkozom, emellett a zeneiskolán belül van egy kórusom, a Trillák Kórus. A különlegessége az, hogy ez a kórus nem csak magánénekesekből, hanem különböző hangszereken játszó diákokból épül fel. Ezen kívül körülbelül öt éve foglalkozom úgynevezett „piciny tehetségekkel", amely alatt nagycsoportos óvodásoktól egészen ötödik-hatodik osztályos gyerekeket kell érteni, akik nagyon szeretnek énekelni, de még túl fiatalok az érdemi hangképzés elkezdéséhez.

- Melyik korosztály van túlnyomó többségben?

- Mint énekes, hozzám zömében középiskolások járnak. Szerencsére könnyen megtalálom a közös hangot a kamaszokkal, arról nem is szólva, hogy milyen jó velük dolgozni. Velük már igazán lehet szárnyalni, gyorsan haladni, és majdhogynem felnőttként dolgozni.

- A zeneiskolai műsorok az Ön ötletei alapján születnek?

- Általában az én irányításom alatt a gyerekkel közösen valósítjuk meg őket. Minden egyes műsor egy plusz munka, amely nem kötelező senkire nézve, mégis valahol ez a legnagyobb motiváció a diákok számára. Készülünk, csinálunk valamit, a sok kicsi részletből pedig egyszer csak valami nagy lesz. Igazán hálás vagyok a főnökeimnek, hiszen mindig hagyták, hogy kibontakozzam, és elismerték a munkámat. Az intézményvezető, Vidáné Kresz Beáta teljes mértékben támogatja az ötleteimet, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a műsorok és a versenyek sikeresek legyenek. Emellett sok kollégám segítségére számíthatok.

- Mi az a mozgatórugó, amiért úgy érzi, megéri a sok belefektetett energia?
- Az vezérel, hogy ha már csinálunk valamit, akkor annak legyen látszata, tudjuk megmutatni, akár egymásnak, a családnak, a barátoknak, vagy akár a megyének, az országnak. Ha célokat tűz ki maga elé az ember, és mindent megtesz azért, hogy ezeket megvalósítsa, abban sokkal több örömét leli, mintha csak céltalanul tengődnek a mindennapokban.

- Egy jó pár évig tanított a Kisfaludy Károly Gimnáziumban. Miért döntött a gimnáziumi munka befejezése mellett?
- Sok időmet elvették az ottani tanórák, így hosszas huzavona után el kellett döntenem, hogy mi az, amit tényleg szeretnék csinálni. Egyszer csak eldőlt, hogy ez a korszak itt és most lezárul, mert fel szeretném fejleszteni a magánének tanszakot egy teljes tanszakká.

- Hogy látja, a rengeteg munka meghozta a gyümölcsét?
- Igen, egyértelműen. Boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Valahol egyfajta hobbim, szenvedélyem az, hogy gyerekekkel foglalkozzak, minél többet énekeljünk és zenéljünk. Jó hallani, amikor azt mondják „megjöttek a mohácsiak".

- Ha össze kellene foglalnia röviden, hogy mit is jelent Önnek a zene, az ének, akkor azt miképp fogalmazná meg?

- Ez az életem. Nagyon hálás vagyok a gyerekeknek, akik hozzám jártak, mert ők legalább annyit adtak nekem, mint amennyit ők kaptak tőlem. A mai napig hálásak mindenért, leszólítanak, rám írnak, meglátogatnak. Tulajdonképpen az egész életemet és pályámat ez határozza meg, ugyanis mindig arra törekedtem, hogy maradandó élményt nyújtsak a növendékeim számára. Olyan jó kapcsolat tud kialakulni gyerek és tanár között, ami nagyon sok esetben egy életre szól.

Márkus Hanna - Fotó: Dittrich Éva