Érzelmek, család, sztorik: az ötvenéves jubileumra készülő Kovács István élete a zenélés

Fergeteges koncerttel, ismert művészek részvételével ünnepli március elsején Kovács István, hogy immár ötven éve zenél. A mohácsi nagybőgős a kezdetekről, a Halászcsárdáról, valamint a tamburaiskoláról mesélt, és persze emlékezetes sztorikat is felidézett a lapunknak adott interjúban. 

- Milyen érzésekkel készül a koncertre?

- Nagyon jó erre gondolni, méltó módon szeretném megünnepelni a jubileumot - kezdte Kovács István. - Remek zenészek jönnek a rendezvényre. Ha minden olyan, számomra kedves embert meghívtam volna, akivel együtt muzsikáltam, a mohácsi Széchenyi téren sem férnénk el.

- Hogyan kezdődött a pályafutása?

- Minden Mohácson, a Halászcsárdában indult el, 1968-tól zenéltem ott a családommal. Egyébként először nem nagybőgőn játszottam.

- Hanem?

- Tamburabrácsán, de azt a hangszert nem tudtam igazán magas színvonalon megszólaltatni.

- Hogyan jött képbe a nagybőgő?

- Ehhez tudni kell, hogy a családi zenekarunkban lényegében öröklés útján kerültünk az egyes hangszerekhez. Édesapám nagybátyja kiöregedett, így kaptam én a tamburabrácsát. A fordulópont 1969-ben történt Pécsudvardon, ahol egy hatalmas sokac lakodalomban játszottunk, több száz vendég előtt. Édesapám Mohácson maradt a Halászcsárdában, mert ott szintén rendezvényt tartottak, az unokabátyám, Kovács Antal pedig a kezembe nyomta a nagybőgőt, mondván, most ezzel kell boldogulnom.

- Furcsa helyzet lehetett.

- De még mennyire, nem is akartam átvenni! Úgy éreztem, mindenki - főleg persze a hölgyek - csak engem néznek, mert ismerem ugyan a nagybőgőt, de nem vagyok a helyzet magaslatán. Persze dehogy foglalkoztak velem.

- Aztán mégis a hangszer mellett maradt.

- Másnap édesapámnak elmeséltem, mi történt. Mondtam neki, hogy befejezem a zenélést. Aztán otthon mégis játszottam a nagybőgőn, hat héten keresztül minden nap órákra bezárkóztam a szobámba, hogy gyakoroljak. Mikor később zenélni mentünk, közöltem édesapámmal, hogy helyette én szeretnék nagybőgőzni. Megengedte, majd miután elkezdtünk muzsikálni, csodálkozva hátranéztek, azt hitték, csak véletlenül szólaltattam meg jól a hangszert. Ezt követően bármit kértek, eljátszottam nekik. Odaléptek hozzám, majd átöleltek. Még most is meghatódom, ha erre a pillanatra gondolok. Hálát adok Istennek, hogy így alakult az életem.

- Milyen érzések fűződnek a Halászcsárdához?

- Az a hely a szívem és a lelkem. A gyermekéveim és a felnőttkorom legszebb élményei onnan származnak. Játszottam még a Mohácsi-szigeten, a Matrózcsárdában is, de az állandó helyem a Halászcsárdában volt.

- Innen kiindulva aztán a fél világot bejárta.

- Európa csaknem összes országában zenéltem, de játszottam Ausztráliában, Amerikában és Szingapúrban is.

- Gondolom, van néhány jó sztorija.

- Egyszer az NDK-ban, Drezdában zenéltünk, a közönség pedig számunkra furcsának tűnően táncolt. Rángatták a kezüket, tipegtek-topogtak. Aztán persze kiderült, miről volt szó, az ott akkor már népszerű - de előttünk nem ismert - kacsatáncot járták. Hamar megtanultuk mi is. Olyan is volt, hogy a hetvenes években egy budapesti zenélés utáni italozgatás során szemtanúja voltam, hogy egy hölgy az egyik nagy állami társaság vezetőjét összekeverte az ökölvívó Papp Lászlóval, és folyamatosan arról faggatta, hogy emlékszik-e rá.

- Napestig lehetne mesélni ezeket a történeteket, de ugorjunk az időben! Milyen körülmények között alapította meg a Mohácsi Tambura Zeneiskolát?

Palotás Péter