Erdélyi Bianka: ez az én városom, ez az én második otthonom - Húsz éve szolgálja a MTE 1888-at

Mérget ugyan ne vegyünk rá, mert nem tudjuk biztosan, hogy ő az egyedüli, de sok más példa biztosan nincs arra, hogy magyar csapatnál, jegyzett szinten, szakosztályvezetőként olyan fiatalon kapjon lehetőséget valaki, mint a Mohácsi TE 1888 NB I/B-s női kézilabdázóinál Erdélyi Bianka. A még mindig csak 28 éves, egykori kézilabdázó húsz esztendeje szolgálja szeretett egyesületét, városát. Jár a kalaplengetés!

- Azt hallottam, kétéves kislányként egy labdát is kaptál karácsonyra, és amikor megláttad, a többi, talán csillogóbb ajándék már nem is érdekelt. Emlékszel, hogy kezdődött a sportág iránti rajongásod? (Erdélyi Biankával a régi ismeretségünk okán tegeződünk.)

- Hát nem tudom, erre nem emlékszem, de ha mondják, biztosan így volt. Gyermekkorom jelentős részét Békáspusztán és Bólyban töltöttem. Akkor még fogalmam se volt, mi ez a sportág, előtte legfeljebb fára mászni tudtam. Harmadikos általános iskolás voltam, amikor édesanyámmal Mohácsra költöztünk, s az ő javaslatára kezdtem el kézilabdázni Arató Bélánál. Rögtön megérintett, nem is volt kérdéses, tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

- Olyannyira, hogy 18 évig űzted a sportot, ebbe az időszakba sok minden belefért.

- Igen, az hamar kiderült, hogy nem volt rossz döntés ezt a sportágat választani. Az évek alatt bajnokságot nyertünk az NB II-ben, majd megnyertük az NB I/B-t is, akkor a feljutást, az élvonalbeli szereplést nem vállalta az egyesület, de a csapat azóta zsinórban a tizedik idényét tölti ebben az osztályban, ami szerintem egyedülálló az országban.

- Játékosként voltak nagyon jó időszakaid, fel sem merült a klubváltás, az előrelépés?

- Akik ismernek, pontosan tudják, milyen választ szoktam erre adni, nem is értem, miért kérdezed, de a viccet félretéve, komolyan sohasem. Játékosként tisztában voltam a képességeimmel és bár voltak jó időszakok, maradt bennem hiányérzet. Én itt nőttem fel, ez az én második otthonom, szerettem volna még többet tenni a csapatért, de a „sorstól" ennyi lehetőséget kaptam.

- Emlékszem egy pár évvel ezelőtti, Kozármisleny elleni győztes derbire, amire betegen, edzés nélkül szálltál be pár percre, s gólokkal járultál hozzá az egygólos sikerhez. Holtsápadtan jöttél ki az öltözőből, azt hittük, elájulsz.

- Én is azt hittem. De nyertünk, s ez volt a lényeg. Nincs annál jobb gyógyír, mint amikor nyer a csapatod. A mai napig előttem van az a mérkőzés és annak előzményei is, nagyon hálás vagyok édesanyámnak, aki végig támogatott és abban az állapotban elengedett a csapattal.

- Nem hiszem el, hogy nem hiányzik.

- A fájdalom?

- Nem, a játék.

- Hogyne hiányozna. Két éve volt egy komolyabb hasi műtétem, valamint a szövetség szabálya is válaszút elé állított, vagy játszom, vagy a munkát választom. Ez a szabály még most is érvényben van, így hiába is akarnám, nem léphetnék parkettre mohácsi mezben. Az utóbbi időszakban azért előfordult, hogy az edzésekre beszálltam, mert a vírus miatt nagyon elfogytunk, de most az a legfőbb feladatom, hogy a pálya széléről tegyek meg mindent a csapatért.

- Tanulmányaid révén tudatosan készültél arra, hogy játékospályafutásod után is a „pályán" maradj.

- Így van, sportszervező szakot végeztem az egyetemen, majd jött a mesterkurzus, a sportmenedzser. Hivatalosan 2016-tól technikai vezetői feladatokat láttam el a szakosztálynál, 2020-ban pedig egy álmom vált valóra azzal, hogy ezen felül szakosztályvezetőként kaptam lehetőséget.

- No és hogyan tovább?

- Szeretnék egy olyan szervezetet kialakítani, ami szakmailag és emberileg is pozitív képet mutat a mohácsi kézilabdáról. Fontos, hogy az itt nevelkedő fiatalok lássák maguk előtt a felnőtt csapathoz vezető utat. Számomra nagyon lényeges a megfelelő légkör és a valahova tartozás érzésének kialakítása. Szerencsés vagyok, mert nagyon jó emberekkel dolgozhatok együtt, ráadásul januártól az utánpótlás és a felnőtt csapat szakmai munkáját Markoc Gabriella irányítja, akivel a jövőben még előrébb juthat a szakosztály, jelenleg nála jobb embert el sem tudok képzelni a mohácsi női kézilabda számára.

F. Z. - Fotó: Löffler Péter