1956-ban a Mecsek volt az utolsó hadszíntér, ahol a szabadságharcosok heteken át nem tették le a fegyvert. A pécsi események egyik vezéralakjára, a két éve elhunyt dr. Debreczeni Lászlóra 2012-ben készített interjúnk felelevenítésével emlékezünk. Élete például szolgálhat napjainkban is.

 

- Mit jelentett egyetemistaként a sorsdöntő napok részesévé válni?
- Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha 56-ban nem vagyok egyetemista, és arra jutottam, hogy akkor valószínűleg nem sodródom bele a forradalomba. De október 22-e egy döntő nap volt - a szabadságharc pécsi nyitánya -, amikor kijelöltek az Egyetemi Diákparlament levezető elnökének és ezzel elindultam egy úton, ahonnan már nem lehetett visszalépni. Mindazonáltal minden sejtem amellett volt, hogy nekem ott a helyem. Hiszen azok az eszmények: a szabadság és a nemzeti függetlenség olyan szent dolgok, amelyek az én értékrendem szerint valók.

- Miben reménykedtek a pécsi forradalmárok?
- Nagyon gyanútlanok és naivak voltunk. Hiába jöttek a hírek, a vészjelzések a záhonyi vasutasoktól telefonon, hogy "Gyerekek, ezek az oroszok inkább befelé jönnek, mint kifelé, vigyázzatok!", szinte el se tudtuk képzelni, hogy a szabadságvágyunkat vérbe fojtják. Volt egy halvány remény, hogy ezt nem hagyja majd a világ, hogy valamiféle segítség érkezik, ENSZ-katonák vagy amerikai ejtőernyősök „szállnak le az égből", de ez utólag már teljesen illuzórikusnak tűnik.

- Milyen végkifejletre számítottak, mikor hírül vették a szovjet csapatok érkezését?

- Volt ugyan egy védelmi terv, de a túlerő láttán őrültségnek tűnt a fegyveres ellenállás a város utcáin. De amikor november 4.-én elhangzott a jelszó: „Fel a Mecsekre!", fiatalok, diákok, bányászok, nemzetőrök százai mentek fel, hogy felvegyék a harcot a szovjetekkel. A cél a kitartás, a helytállás volt a remélt nemzetközi segítség megérkezéséig. Egyszerűen nem tudtuk tétlenül elviselni a teljes megadást.

- Sokakat kivégeztek és tízezrek szenvedtek a börtönben. Ön is megjárta Kistarcsát és több börtönt is. Élményeit egy könyvben foglalta össze. 
- 1957 márciusában letartóztattak. Hat hónap internálás után egy hadbíróság 3 és fél év börtönre ítélt. Ez lett a sorsa több tízezer embernek az országban. Megtizedelték a nemzetet. Nem is az volt a lényeg, hogy ki mit csinált, hanem a megtizedelés lélektana, tudniillik ezzel a többieket is megfélemlítették. A börtönévek alatt részt vettem az „Ismerd meg hazánk börtöneit" mozgalomban, aminek a hátterében az volt, nehogy „megmelegedjen" a rab, nehogy erőt adjon vagy merítsen másoktól. Így jártam meg a pécsi börtönt, aztán egy munkatábort - Pálhalmát -, majd Vácot és Márianosztrát, a kőbányai Gyűjtőfogház volt az utolsó stáció. Börtönbeli élményeimet megírtam egy könyvben, amelynek „Egy medikus barangolásai börtönországban" címet adtam. Már az 5. kiadásnál tart.

- Mi adott erőt ahhoz, hogy ezek után, a szabadulást követően is ellenséges légkör dacára folytassa, majd summa cum laude befejezze orvosi tanulmányait, és végül szakmájában tudjon dolgozni?
- Mindenekelőtt az, hogy nem éreztük magunkat bűnösnek. Mi olyan szent eszményekért szenvedtünk, mint a szabadság és a nemzeti függetlenség. A magyar történelem során sokan adták életüket is ezekért a célokért. 56 nemzedéke is „megcselekedte, amit megkövetelt a haza". Másrészt a család, szeretteink bátorítása is sokat segített. Végül is 6 év megszakítás után tudtam befejezni az egyetemet. Mindig is orvos akartam lenni. A történelmi kihívás tett forradalmárrá. A börtön, a megpróbáltatások azonban javamra is voltak. Nietzsche mondja: „Ami nem pusztít el, az megerősít." Rám is áll ez. Jobb ember, jobb orvos lettem azáltal, hogy megtapasztaltam a szenvedést, a szolidaritás erejét, a reménység ízét.

- A pécsi történésekkel kapcsolatban sokan rosszul tájékozottak. 
- A pécsi forradalom békésen zajlott. Nem voltak véres incidensek, erőszakos tömegoszlatások. A hatalmas tömegdemonstrációk hatására azonban október 28-ára itt is győzött a forradalom. Megalakult a Nemzeti Bizottság - a forradalom civil hatalmi szerve - és a Baranya Megyei Katonatanács a rendvédelem és honvédelem céljaira. Pécs lakossága olyan erővel adott hangot a szabadság és demokrácia iránti vágyának, hogy ennek a hatalom képtelen volt ellenállni és napok alatt összeomlott. A forradalmat csak a szovjet hadsereg november 4-i intervenciója volt képes leverni.

- Ön szerint mi az 1956-os szabadságharc legfontosabb öröksége, erkölcsi és szellemi szempontból?
- A legfontosabb, mának szóló tanulság az, hogy ez a nép akkor tudott a világtörténelem színpadára lépni, amikor cselekedeteit áthatotta a nemzeti egység, az emelkedett erkölcs, a szolidaritás és világos célt látott maga előtt.

- Napjainkban égető probléma az ország tömeges elhagyása, a fiatalok elvándorlása. Ön ifjúként maradt, pedig a helyzet indokolta volna, hogy elhagyja az országot.
- Semmi olyant nem tettem, amiért felelősségre vonhattak volna, legalábbis így éreztem. Nem volt részem erőszakos cselekedetekben, nem tapadt vér a kezemhez. A magam szerény módján részt vettem egy hatalmas népfelkelésben, amelynek célja a szabadság, a demokrácia és a nemzeti függetlenség kivívása volt. Ezek szent célok. A mai fiataloknak a Himnusz költőjének szavaival üzenek:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe,
s fiadnak hagyd örökül, ha kihunysz: a HAZA minden előtt!"

- Iskolákba hívják előadóként, ez minden bizonnyal örömteli, de vajon mennyire képes megragadni az interneten felnövő generációt az Ön példája?
- Csak jó élményeim vannak a fiatalokkal. Ha hiteles embertől hallják az igazságot 1956-ról, nyitott füllel és befogadó szívvel fogadnak.

- 56-os forradalmárként el tudja képzelni, hogy a mai fiatalság vállvetve kiáll egy ügyért, mint 56 évvel ezelőtt önök?
- A mai ifjúság sem érzéketlenebb a haza ügye iránt. De ma nem kell a barikádra menni, az életet kockáztatni, netán feláldozni a hazáért. A hazaszeretet ma azt jelenti, hogy szorgalmasan tanulni kell, magas szintű szakmai ismeretekkel kell rendelkezni, nyelveket kell tudni. Ez nem kis feladat. A „magyar név" rangját olyan magasra kell emelni a világ szemében, mint annak idején 56 ifjúsága tette. Hiszem, hogy a mai ifjúság erre képes és kész.

 

EQM- Fotó: Dittrich Éva