Mohács város köznevelési és közművelődési díját vehette át ünnepélyes keretek között Dárdai Ferenc nyugalmazott pedagógus és labdarúgóedző a képviselő-testület augusztus 20-i ülésén. A díjazott otthonában fogadta a munkatársunkat, hogy felidézze pályájának legfontosabb állomásait.

- Hogyan került annak idején a látókörébe a pedagógusi pálya, és miért éppen ez a szakirány? 

- Már általános iskolás koromban nagyon szerettem a természetet és az élővilágot, kiváló tanáraim is voltak ezekből a tárgyakból. A pécsi tanárképző főiskola biológia-testnevelés szakára 1965-ben jelentkeztem. Rengeteg volt akkor a pályázó, a testnevelés felvételi vizsga pedig nagyon nehéz. Sajnos én sem feleltem meg, viszont értesítettek, hogy előfelvételivel mehetnék biológia-mezőgazdasági ismeretek szakpárra, de majd csak egy év múlva. Arra gondoltam, ez is jobb a semminél, tehát elfogadtam a lehetőséget. Édesapámnak ugyanakkor az volt a véleménye, hogy egy éven át ne üljek otthon, ezért utána érdeklődött volna-e a számomra valahol valamilyen munka, mondjuk, egy irodában.

- És talált ilyesmit?

- Hát éppen ez az. Amikor hazajött közölte, hogy irodai állás nincs, de három faluban is keresnek képesítés nélküli pedagógust: Bezedeken, Görcsönydobokán és Székelyszabarban. Azt sem tudtam, mit kellene tanítanom, és hogy hogyan fogjak hozzá. Végül Székelyszabart választottam a kedvező buszmenetrend miatt. A tanévkezdés előtt nyolc-tíz nappal derült ki, hogy matematikát, fizikát és kémiát fogok oktatni összevont ötödik-hatodik, illetve összevont hetedik-nyolcadik osztályban. Először szóhoz sem jutottam, de sok segítséget kaptam az igazgatótól, Mohos Jóska bácsitól, és a kollégák is pozitívan álltak hozzám. Megtetszett a dolog.

- A diákok hogyan fogadtak egy náluk csak néhány évvel idősebb tanítót?

- A falusi gyerekek magatartása nagyon kulturált volt. Lehet, hogy tanulmányilag nem emelkedett ki mindenki, a bukások miatt akadtak tizenhat évesek is, de egy-két hónap leforgása alatt én már Feri bácsi voltam nekik. A megbízatásom egy tanévre szólt, hiszen egyrészt jöttek a felsőfokú tanulmányok, másrészt visszatért a gyesről az a hölgy, akit helyettesítettem. Tizenkilenc évesen nagyon megérintett, amikor megtudtam: a szülők és a gyerekek is könyörögtek az iskola vezetőségénél, hogy nem volna-e mégis valamilyen módon megoldható a maradásom.

- A tanárképzőre járt, de közben is tanított.

- Igen, levelezőn tanultam, így dolgozni is tudtam mellette. Matematikát, biológiát és testnevelést tanítottam Bezedeken, illetve Lippón 1967-től tíz éven át. Tehát ott maradtam azután is, hogy átvettem a diplomámat.

- A vidéki éveket pedig 1977-ben a Széchenyi követte. Hogyan került ide?

- Pazar Győző akkoriban járási szakfelügyelőként többször megfordult Bezedeken és Lippón is. Látva a munkámat és a hozzáállásomat ő javasolt Varga Elemér igazgató úrnak. Én is szerettem volna Mohácson dolgozni, elsősorban az edzősködés miatt, hiszen 1975-ben a Testnevelés Főiskolán labdarúgó edzői képesítést szereztem.

- Igen, a labdarúgás valóban meghatározó szál az Ön életében.

- Bizony. Harmincöt évig edzősködtem itt Mohácson különböző szinteken. A lakásunkban is több mint ötven ereklyét őrzök azokból az időkből. A serdülőket edzettem, majd az utánpótlással foglalkoztam. A Mohács az NB II-ben játszott, és a felnőtt csapat pályára lépése előtt mindig az ifik fociztak, ami jelentős motiváló erővel bírt a számukra. Gondoljuk csak bele: a nagyokat rendszeresen négy-ötezren látták, de már az ifi meccsekre is kijött öt-nyolcszáz néző. Voltunk hatodikak, negyedikek, sőt harmadikak is, neves pesti csapatokkal játszottunk. Amikor 1986-ban a felnőttek kiestek az NB II-ből, és az NB III-ba kerültek, az Új Barázda vezetősége engem kért fel egy évre az edzői feladatok ellátására, azzal a célkitűzéssel, hogy végezzünk az első ötben. Ma simán NB II-es szintű teljesítménynek megfelelő csapatjátékkal sikerült a harmadik helyig jutnunk a tabellán.

- Ez tényleg szép eredmény. De kicsit visszatérve a gyerekekre: a focisulit a mai napig emlegetik.

- A focisuli 1991-ben alakult, ezt Nagy Sándor vezette. Ő hívott meg, hogy vállaljam az edzőséget a tíz és tizenhat év közötti korosztálynál. Három korcsoport volt, a Gázmű pályáján játszottunk. Sok bajnokságot és tornát nyertünk, ezenkívül külföldi kapcsolatokat is kialakítottunk. Évente két-három külföldi versenyen szerepeltünk, húsvétkor pedig mohácsi tornát rendeztünk, akár tizennégy-tizenhat csapat részvételével. Eljutottunk Németországba, Romániába, Horvátországba és francia testvérvárosunkba, Wattrelos-ba is.

- Amikor 2001-ben a Széchenyi iskola igazgatója lett, szögre akasztotta az edzősködést, bár nem egészen.

- Lehet, hogy ment volna a két dolog párhuzamosan is, nem tudom. Jobbnak láttam, ha így döntök. Azért teljesen nem fordítottam hátat a labdarúgásnak. Az iskolában az ötödikes-hatodikos korosztállyal egészen a tavalyi tanévig foglalkoztam heti két alkalommal. Még fővárosi versenyekre is eljutottunk.

- A most kapott kitüntetés szól a pedagógusnak és szól az edzőnek is.

- Nagyon köszönöm azoknak, akik felterjesztettek. Én sosem törtettem a különböző címekért, titulusokért. Inkább engem kerestek meg, hogy vállaljam az igazgatóhelyettességet, vagy az igazgatóságot. A kollégáim bíztatására vágtam bele. Az volt a célom, hogy egy egységes, összetartó, egymásért és az iskoláért dolgozó tantestület működjön, és ne legyen furkálódás. Úgy érzem, sikerült jól megoldanom a feladatot, bár nem mindig volt egyszerű. Szerintem elég, ha annyit mondok, hogy éppen az igazgatóságom első évére esett a Belvárosi Iskola és a Széchenyi összevonása. Azt is hozzá kell tennem, hogy nagyszerű munkaközösség vezetők és igazgatóhelyettesek segítették a munkámat. A foci kapcsán pedig mindig elmondtam a szülőknek, hogy nem NB I-es játékosok kinevelése a cél, hanem az, hogy a gyerek szeresse a sportot, tanuljon rendet és pontosságot, és felnőttként is rendszeresen mozogjon.

- Nyugdíjasként hogyan kapcsolódik ki?

- Mindenekelőtt itt van nekünk két unoka, akik ötven méterre laknak. Mindig készenlétben állunk, hogyha hozni-vinni kell őket. Most látom egyébként, hogy annak idején a munkám miatt milyen kevés időm jutott a saját gyerekeimre. Ezenkívül a feleségemmel a szőlőnkben dolgozgatunk. Követem az aktuális sporteseményeket is, és belemerültem az éremgyűjtésbe, a numizmatikába, olyannyira, hogy tagja vagyok a mohácsi egyesületnek.

Cserdi Áron