Bosnyákné Horváth Anikó: a munkahelyemen csak feltöltődést kapok

Az augusztus 20-i ünnepi képviselő-testületi ülésen vehette át Szekó József polgármestertől Mohács város szociális díját Bosnyákné Horváth Anikó. A Pándy Kálmán Otthon pszichiátriai lakórészlegének vezetőjével a kitüntetés kapcsán beszélgettünk munkája kihívásairól és szépségeiről.

Már gyermekkorában is azt tervezte, hogy ápolói végzettséget szerez?

Tulajdonképpen nem. Ami azt illeti, rendőr szerettem volna lenni, akárcsak az édesapám. Akkoriban nagyon tetszett az a pálya. Tizennégy éves voltam, amikor ő meghalt, a nővérem pedig éppen ápolónak tanult, így aztán én is általános ápolónő és asszisztens szakra jelentkeztem.

Ha jól tudom, az első munkahelye nem mindjárt a Pándy volt.

A középiskolát 1983-ban végeztem el és négy évig a Gólya utcai szociális otthonban dolgoztam. Amikor kezdtem, még nem töltöttem be a tizennyolcat, ezért szülői engedélyre is szükség volt.

Azután következett a Pándy Kálmán Otthon.

Igen, 1987 nyara óta vagyok itt. Igaz, akkor még Újvárosi Szociális Otthonnak hívták az intézményt.

A két munkakör, illetve feladatkör sokban eltér egymástól. Mi indokolta a váltást?

Senki ne értsen félre, őszintén mondom: egyáltalán nem nézem le az ápolói munkát, de úgy éreztem fiatalon, hogy van bennem valami, amit itt ki tudnék hozni magamból. Olyasmi, ami itt teljesedhetne ki.

Ennek érdekében pedig folyamatosan képezte, illetve képzi is magát.

Elég nehéz munka mellett tanulni, de mivel csak szakmám volt, ezért elhatároztam, hogy mindenképpen leérettségizek. Utána szociális szervezést tanultam, ami már kimondottan a mostani szakterületemhez kapcsolódott. Az ápolási, a mentális- és a lelki segítségnyújtásról egyaránt szólt az a képzés, tehát több szempontból is hasznosnak bizonyult.

Akik esetleg nincsenek tisztában a viszonyokkal, azok számára a Pándy Kálmán Otthon elnevezés kicsit félrevezető lehet, mert valójában nem egy épületről van szó, hanem gyönyörűen gondozott, parkos környezetben több különálló épület együtteséről. Mi most a pszichiátriai „részlegben" beszélgetünk, ami tényleg olyan, mint egy otthon: meghitt, barátságos, hangulatos, személyes. Senki ne egy rideg „intézményt" képzeljen el.

Így igaz, és ez természetesen szándékos, hiszen úgy élünk itt, mint egy család. Valóban annyira meg kellett ismernem a lakókat, mintha a családtagjaim lennének. Ez rengeteg energiát igényel, de csak így tudok segíteni nekik. Ha hazamegyek, akkor is azon gondolkodom, mit csinálhattam volna aznap másképp, és hogy a következő napon majd mit tehetek azért, hogy az életük szebb és jobb legyen.

Ha már az energiákról és a kihívásokról beszélgetünk, az év elején egy újabb, nagy felelősséggel járó feladattal bízták meg. A támogatott lakhatás projekt keretében a Pándyból két pár költözött ki egy közös lakásba a volt Felszabadulás lakótelepre, és ön az esetfelelős, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a látogatásokon túl is - a nap huszonnégy órájában - bármikor elérhetőnek kell lennie.

Úgy tudom, hogy az országban a miénk az egyetlen intézmény, ahonnan ilyen módon négy pszichiátriai beteg is kiköltözhetett. Kihívás volt megértetni velük, hogy bár nincsenek magukra hagyva, ám a korábban megszokott burok abban a formában már nem létezik, illetve kihívás volt a társasház, a környék többi lakójával elfogadtatni őket. Az első időszak nem volt könnyű, de fél év után elmondhatom, hogy sikerült. Egyébként jelenleg éppen ehhez a projekthez kapcsolódó tanulmányokat folytatok, közösségi gondozó és koordinátor szakra járok Budapestre.

Beszélgetésünk apropója Mohács város szociális díja, melyet idén önnek ítéltek oda. Mit jelent ez az elismerés?

Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy én kapom a díjat. Bevallom, amikor kézbe vettem a meghívót az ünnepségre, sírva is fakadtam. Az elismerést számomra az teszi különlegesen értékessé, hogy egy ránk bízott, nálunk lakó fiatalember édesanyja javasolt engem a díjra.

Több mint harminc év tapasztalatával a tarsolyában milyennek találja a fiatalabb kollégák munkához való hozzáállását?

Nekem megadatott, hála Istennek, hogy nagyon fiatal, húsz és huszonnyolc év közötti munkatársaim vannak. Sosem gondoltam volna, hogy olyan szemmel tudják nézni ezt a szakmát, amilyennel én nézem, de a korábban a kollégáimmal közösen kitaposott útról nem térnek le - miközben várják és elfogadják a segítséget. Úgy tűnik, hogy ez a generáció, mellyel jelenleg dolgozom, egyszer eljuthat oda, ahová most nekem sikerült.

Ha az ember ennyit ad magából, akkor vissza is kap valamit?

Még azt sem állíthatom, hogy a munkahelyem lett a második otthonom, hiszen több időt töltök itt, mint a saját négy falam között. Ha ide belépek és látom az örömöt, látom a mosolyokat, akkor csak feltöltődést kapok. Az itteni lakóktól annyi szeretet árad felém nap mint nap, amennyi a kinti emberek felől hosszú-hosszú idő alatt sem. Én pedig nem gondolok másra, csak arra, hogy itt helytálljak és a lakóknak jó legyen.

Képünkön: Bosnyákné Horváth Anikó (jobbról a második) a városi díszünnepségen.

Cserdi Áron