Aki a vendéglátózás helyett a természetet, a halászatot választotta: Kopeti Magdolna

- A halászat férfias mesterség: mi vonz egy nőt ebbe a világba?

- Vonzalom? Ez jó... Halászcsaládba születtem, nagyapám 1946-ban egyik alapítója volt a Dél-dunai Halászati Bérlő Szövetkezetnek, ő és az édesapám is ezzel kereste a kenyerét. Édesanyám vendéglátózott, egyik létrehozója volt a megye-szerte híres Török presszónak, később a szintén igen jó hírű Kék Dunának. Örök bánata maradt, hogy nem az ő szakmáját választottam. Sosem értette meg, a könnyebb, kényelmesebb vendéglátózás helyett a lánya miért szeret jobban hálót húzni, ha kell, iszapba gázolni és halszagú kézzel hazatérni...

Gyermekkoromtól meghatározó volt számomra a Duna, a természet közelsége. Amikor csak lehetett, a pajtásaimmal, a baráti körömhöz tartozókkal ott voltunk a nagy víz partján. Napoztunk, úsztunk, játszottunk a Cigány-zátonyon, szedreztünk, vad gyümölcsökön „éltünk". A zátony egy részén tilos volt a fürdés, persze mi, fiatalok ezzel nem igen törődtünk... Ha feltűntek a vízirendőrök, egy ideig a partközeli fák közt húztuk meg magunkat és amint elmentek, uzsgyi vissza...

Egy alkalommal egy vízihulla kifogásának is szemtanúi voltunk. Persze, nem bírtunk a kíváncsiságunkkal, és a felnőttek tiltakozása ellenére közelebb merészkedtünk a partra emelt tetemhez. Akkor láttam, hogy a szerencsétlenül járt ember combján hatalmas harcsaharapás éktelenkedik... Kész, onnantól ennek az egyébként igen finom halnak a húsát képtelen vagyok megenni...

- Sportolt is...

- Igen, s „természetesen" vizes sportágat választottam fiatalon: eveztem. Alacsony vagyok, vagyis nem kimondottan evezős alkat, de igen jó fizikumnak örvendtem. Főleg ennek köszönhettem, hogy többször lehettem Vidék-bajnok, az országos bajnokságon pedig ezüstéremig jutottam.

- Közel négy évtizeden át dolgozott a Petőfi Halászati Szövetkezetnél, amelynek eléggé szerteágazó volt a tevékenységi köre: természetesvízi halászat és halforgalmazás, tógazdasági haltermelés és értékesítés, hajóácsüzemi tevékenység (ez közben megszűnt), halászcsárda és bisztró szerződéses üzemeltetése. Hogyan látja, milyen helyzetben van, hová tart ma a halász szakma?

- Ha röviden kellene felelnem, azt mondanám: nem jó irányba. Minden nagyüzemi lett, a természetes körülmények egyre inkább eltűnőben, a folyamszabályozás következtében sorra lesznek semmivé az évszázadokon át meghatározó ívó- és szaporodóhelyek.

Az egyre nagyobb méreteket öltő, profit utáni kíméletlen hajsza sok minden egyéb mellett a természetes környezetet, a folyók élővilágát is mind inkább próbára teszi. De, mintha apró jelei mutatkoznának annak: egyre többen utasítják el világszerte e szemléletet.

Visszatérve a kérdésre: nagyjából tíz éve tűntek fel az első viharfelhők, a helyzet az eltelt időben sem javult, azóta valódi, napi harcot vív az ágazat a talponmaradásért. A halászati tevékenységgel összefüggő kiadásokat egyre óvatosabban lehet csak beépíteni a halárakba: látható, érzékelhető, hogy ami a magyar családok konyháját illeti, mind kevesebben tudnak édesvízi halak vásárlására áldozni.

Ha erre gondolok, nyomban megelevenedik előttem az „aranykor", a '70-es és '80-as évek, amikor a régi, Selyemgyárral szembeni, 1954-ben megnyitott Halászcsárdában napi 100-110 adag mohácsi halászlé is elfogyott, nem beszélve az egyéb, ízletes halételekről... Később, 1969-ben nyitotta meg kapuit a mostani Halászcsárda.

Ami a támogatásokat illeti, az unió elsősorban nem a természetes vizekhez kötődő halászati tevékenységeket preferálja, hanem az akvakultúrákat, a mesterséges körülmények kialakítását. Nemrég meglepve láttam egy ilyen helyen, hogy a ragadozó életmódot folytató süllő ivadékait táppal etetik.

Ez azért furcsa, mert e halfaj így nem tanulja meg, miként kell zsákmányul ejtenie a kisebb halakat. Vagyis nem tudom, hogy természetes vizekbe kikerülve e „tudás" és a legtermészetesebb ösztönei híján miként lesz képes táplálékot szerezni, s egészséges, szaporodni képes példánnyá fejlődni...

- Nőként irányította a halászati szövetkezet munkáját: elfogadták a férfiak, hogy a szebbik nem képviselője a vezetőjük?

- El, az első pillanattól. Ismerték a felmenőimet, tudták, hogy halászfamíliából származom. És eshetett eső, fújhatott szél, ha kellett, gumicsizmában magam is hálót húztam, s emelgettem a halaskosarakat, ha a szükség úgy hozta. Együtt a halászokkal, velük, mellettük. Tudták persze, hogy szakmérnök is vagyok, de soha nem az elméleti tudományok „magas lováról" szemléltem e mesterséget és annak művelőit. E szemlélet abszolút távol állt tőlem.

- Több évtizedes pályafutásából nyilván sok mindenre szívesen emlékszik vissza. Ha egy valamit kéne kiemelni, mi lenne az?

- Talán a 2001-ben itt megrendezett Országos Halfőzőversenyt, amely óriási szakmai és közönségsikert aratott. Az esemény igen komoly érdeklődés mellett zajlott, az esti halászbálba több mint kétszázan jöttek el. És amikor Menyhárt Éva népdal- és magyarnóta-énekes elkezdte énekelni a Hej, halászok... kezdetű dalt, a jelenlévők teljesen spontán módon egy emberként felálltak és együtt daloltak a művésznővel.

Igen, kicsit olyan volt az egész, mintha e mesterség „Himnusza" szólalt volna meg... Látja? Még most is beleborzongok és elérzékenyülök, annyira szép és felemelő pillanat volt...

- Miként telnek a nyugdíjas mindennapok?

- A ház körüli, otthoni teendők ellátása mellett szívesen kertészkedek, olvasok. Kedvelem az internetezést is. A másik nagy szerelem a zene, főleg a klasszikus muzsika, de gyakran szól Republic és Budapest Bár is. Évek óta elnöke vagyok a helyi Muzsikáló Fiatalok Alapítványnak, a fúvószenekarral, Dobos Jóskáékkal igen jó a kapcsolatom. Valamikor a lányom is itt zenélt a kiváló karnagy kezei alatt. Az augusztusi, fennállásuk 35. évfordulóján rendezendő jubileumi koncertjüket sokakkal együtt nagyon várom.

Szeretek kimozdulni, emberek közt lenni, ismerősökkel, barátokkal találkozni. És ki nem hagynám az egyre színvonalasabb városi rendezvényeket, ünnepeket, fesztiválokat sem. Igyekszem odafigyelni a testi-lelki egészségemre is: kilencedik éve járok az IC-be thai-chi tchi-kung-edzésre, egy remek kis társasággal, nagyon szeretem őket. 

- Biztosan van még valami, amit szeret: a halat...

- Hogyne, és szívesen készítem is: az első számú kedvenc a halászlé, otthon gyúrt tésztával. De csukapörkölt laska túróscsuszával, sült kárász vagy törpeharcsapörkölt szintén gyakran kerül nálunk az asztalra. És a busafasírtra vagy a rántott amurra sem mondok nemet...

- Van még kapcsolata a szakmájával, a régi munkatársakkal?

- Hogyne, ha tanácsot kérnek tőlem vagy kíváncsiak a véleményemre, bármikor hívhatnak, kereshetnek, szívesen segítek és jól is esik, ha szakmai kérdésekben hozzám fordulnak. Ennyi évtized után „lehetetlen" is elszakadni a halászattól, a víztől, a kollégáktól. Nekem a mai napig reggel a friss vízállás-jelentés az első, amint felkelek, tudnom „kell", mi újság a Dunán... A lányom a Halászcsárdában szakács, ott szoktam ebédelni. Igen, naponta látnom kell a nagyvizet. Ha csak pár percre is...

Ádám Miklós